Jelige: Ametiszt

Vég és kezdet

A nő ezen a reggelen is látta a szokásos helyen.

Összeszorult gyomorral arra gondolt, már egy nap sem telhet el úgy, hogy ne találkozna vele.

Keserűen vette tudomásul, hogy így esélye sincs elfelejteni.

Ahogy elhaladt előtte, egymás szemébe néztek. Ezt sohasem sikerült elkerülnie, valami kényszerítette, hogy forduljon felé.

Mint a felkapcsolt lámpa fénye, oly hirtelen lobbant fel a gyűlölet lángja az egymásra tekintő szempárban. Bősz pillantásuk hűen tükrözte a bennük dúló érzelmi zűrzavart.

Mély csalódottság, fájdalom, szégyenérzet, megvetés, és ki tudja, még milyen érzések kavarogtak az egymást méregető, dühtől parázsló szemekben.

Gyomra újra jelzett, a halántékán dobolni kezdett egy ér. Minden erejét összeszedve, nagy nehezen elfordította arcát a szuggesztív szemekről, és lehajtott fejjel tovább vánszorgott. Mély lélegzetet vett, majd a levegőt egy ideig benn tartva, lassan fújta ki. Hat-hét ilyen lélegzetvétel általában segített az érzelmi sokk után lenyugtatni felbolydult idegzetét és kitisztítani a fejét. Életében először mélyen eltűnődött azon, hogy lehetséges-e bárki emberfiát igazán megismerni. Vajon hány ember élt már át keserű csalódást amiatt, hogy akiben feltétel nélkül hitt és bízott, e bizalommal visszaélt.

Legmélyebben a hozzánk legközelebb állók árulása fáj - gondolta szomorúan -, hisz beengedtük a másikat a lelkünk közepébe.

- Holnap újra látni fogom -tépelődött nyugtalanul este, az ágyán ülve. Azt kívánta, bár soha többé ne találkoznának. Visszamlékezett, milyen borzasztó érzés volt az ellenszenvtől sütő szempárba nézni. Hirtelen jeges rémület futott végig a gerincén.

- Mi van, ha elmondja? - hasított belé a gondolat.

- Dehogy mondja, hisz mindig csak néz - nyugtatgatta zakatoló szívét.

- Csak néz, de hogy! - s újra végigfutott a hátán a hideg.

- Vádló szemekkel, kérlelhetetlenül néz! - fakadt ki hirtelen hangos szavakkal.

-Megborzongok a tekintetétől, mert tudom, pontosan tisztában van azzal, amit sosem mertem kimondani, de még magamnak sem bevallani. Itt nem hallja senki, most végre kimondom és kiáltom, hogy igen, bűnös vagyok! Az sem ment fel, hogy ellenem is vétkeztek, akik szintén bűnösök!

Igaza van, ahogy rám tekint, és én ugyanúgy nézek rá, mélységes megvetéssel.

Mert nem csak a szeretet, a gyűlölet is erős, mint a halál. A gyűlölet lángjai is tűznek lángjai! Elemészti az embert épp úgy, mint a félelem.

- Meddig? Meddig még? - folytatta erős felindultsággal hangos monológját.

- Meddig állod el az utamat vádoló sötét szemeiddel? S meddig kell nekem is ugyanúgy visszanéznem rád, mert másképp nem tudok? - kiáltotta még, és végre kitört belőle a belső feszültségét feloldó, lelkét könnyítő zokogás, csak úgy rázkódott belé.

Kicsit később, könnyes szemekkel arra gondolt, úgy befészkelt már szívébe a gyűlölet mérgező érzése, hogy talán soha nem tud kigyógyulni belőle. Főként, ha nap mint nap megkapja a találkozások lélekmaró dózisait. Ismét visszatért szívébe a rettegés.

Attól tartott, hogy egyszer megszólal. Ugyan mit fog mondani? Majd arra gondolt, hiszen tudja jól, mit mondana, és igaza lenne.

- Azt nem tudnám elviselni! - kezét szája elé kapva sikerült elfojtania feltörni készülő sikolyát.

- Nem, nem valószínű, hogy beszélne - morfondírozott tovább, emlékei között keresgélve. Eszébe jutott, valakitől azt hallotta, hogy az "eset" után mutizmusban szenvedett, teljesen megnémult.

- Eléggé elzártan él - gondolta lassan megnyugodva. - Egy macskát szoktam az ablakában látni. Fekete-fehér színű. Az is ugyanúgy néz, minta gazdája!

Este sokáig forgolódott az ágyban. Minduntalan egy vádoló szempár jelent meg előtte a sötétben. Hajnali négy körül izzadságtól lucskosan, kiabálva ébredt. Álmában a tigris méretűre nőtt fekete-fehér színű macska az összes bűnét ráolvasta gyűlölettől fröcsögő szavakkal, majd vörös tüzű szemeivel felgyújtotta az ágyát, és a torkának ugrott.

Villanyt se kapcsolva, rohant a folyosó végén lévő fürdőszobába, és csak csorgatta-csorgatta magára a hideg vizet. Visszatérve a szobájába ágyneműt cserélt, majd lassan lehiggadva átgondolta a teendőket. A hűsítő tusolás alatt hidegvérrel döntött.

- Nincs más megoldás: vagy ő, vagy én! - foglalta össze magában tömören.

- Meg kell szabadulnom tőle végleg és örökre! A rémálom figyelmeztetés volt, hinnem kell benne, az életemmel játszom, ha tovább várok.

Miután meghozta a döntést, semmi másra nem gondolt, csak annak mértani pontossággal megtervezett kivitelezésére. Tudta, hogy egy hajszálnyi hiba is végzetes lehet.

Miközben ez ügyben szorgoskodott, többször is el kellett haladnia "azon" az útvonalon. A forgatókönyv most is ugyanaz volt: odafordulás, a két gyilkos szempár egymásra meredése, elfordulás, főlehajtás, légzés, megnyugvás. Eközben némán könyörgött:

- Csak meg ne szólaljon! Ki ne teregesse, világgá ne kürtölje a titkaim!- gondolta remegve.

- Ha nem szólal meg "addig", én megmenekülök. Új életet kezdhetek!- sóhajtott fel, s most végre, hosszú évek után, először nyílt ki magától úgy a tüdeje, hogy hatalmas mennyiségű, tiszta levegő tódulhatott belé.

Hirtelen valahonnan nyávogást hallott. - Jaj, a macska!- kiáltott fel ijedtében.

A macskáról megfeledkezett! Újra beleborzongott a rémálomba: a fekete-fehér macska őt meg akarta ölni, veszélyes, mint a gazdája! Ma éppen olyan gyilkos szemekkel méregette, mint álmában. Hozzáugrott és megkarmolta a kezét, még vérzett is! Nem maradhat, őneki is mennie kell, nem vihet egy bosszúszomjas, támadásra kész állatot az új életébe!

Ezzel elsietett, hogy a "művelethez" szükséges utolsó kelléket is beszerezze: egy pár erős, masszív kesztyűt.

- Akkor holnap - gondolta teljes nyugalommal, szenvtelenül. - Holnap vége lesz a rémálomnak. Holnap ők meghalnak, én pedig a holnapi napon megszületek. Megszületek az életnek, az örömnek, boldogságnak, a célnak! Mert cél nélkül nincsen élet. Nekem lesz célom, és lesz életem! Az én célom a szabadság, az elfogadás, az irgalom és a megbocsátás, egyszóval: a szeretet.

Ezért nem érzem bűnnek azt, amit holnap elkövetek.

A gyűlöletnek meg kell halnia mindkettőnkben. A félelemnek is pusztulnia kell. A szégyennek és megvetésnek, a hibáztatásnak, haragnak és a bosszúállásnak is meg kell semmisülnie. Akkor megszülethet végre az empátia és a feltétel nélküli szeretet, de mindenekfölött a hit és remény - mindezekben.

• Akkor hát holnap, végre szabadon! Én készen állok- húzta ki magát mindenre eltökélten.

Másnap, kezén még a vértől csepegő kesztyűkkel a fekete-fehér macskát kereste. Ám a macskák jó érzékkel veszik a veszély jeleit. Nem úgy, mint az ember!

Főként nem az az ember, aki visszanéz ránk, mikor a tükör elé állunk, vagy a lakásban elhaladván előtte, felé fordulunk. Aki kizárólag olyan képet mutat rólunk, amilyet mi mutatunk, legyen mosoly vagy bánat az arcunkon. Ha pedig keserű öngyűlöletet érzünk, mert nem tudunk megbocsátani se magunknak, se másoknak, akkor azt láttatja velünk.

Ám ha mindig csak vádoló tekintetű, bosszúvággyal teli, dühtől izzó szempárú Tükör-Ember néz vissza ránk, akkor azt a tükröt - még ha meg is vágja a kezünket - össze kell törni, és a külső sötétségre kell vetni! Legyen csak ott sírás és fogcsikorgatás!

Mi pedig vegyünk azonnal a helyére egy vadonatújat, a keretét díszítsük ki színes virágokkal és mosolygós szívekkel, majd álljunk elé bátran, és várjuk a csodát!

Így azután, amikor megvette fényes, új tükrét, máris olyan jóízűt nevetett bele, hogy hangos kacajára visszajött a fekete-fehér macskája! Szokásos helyére, a tükör előtti ablakpárkányra ült, s kedves kis pofikáját nézegetve, szemeivel pajkosan hunyorított.

A gazdi arca meg ragyogott az örömtől, de nem csak az új tükörben, hanem az összetört csillogó-villogó tükörcserepekben is, mert nem volt itt már sem külső, sem belső sötétségnek helye.

jelige: Négylevelű

Egyedül állt

Egyedül állt és volt alkalma kicsit elmerengeni, filozofálni magában.

Kicsit nagy a tömeg, szokás szerint mindenki siet valahova, ilyenkor jó egy kicsit megállni, szétnézni. - gondolta magában. A zöldséges stand érthetetlen okból zárva volt, oldalfalához húzódott, elővett egy női dezodort -gondolta hátha beválik - és fújt a levegőbe egy jó nagy kört maga körül. Csak egy halvány mosollyal árulta el magát: - bevált, nem löknek arrébb, nem lépnek bele a személyes szférámba.

Kicsit távolabb, a korlátnak előre dőlve állt egy fiatalabb kíváncsi tekintetű férfi. És itt a tekinteten van a hangsúly, mert vagy 10 percig távolról meredten nézte a fiatal nőt, aki nem látott más megoldást kíváncsisága erős lévén odasétált a fiúhoz és beszélgetni kezdett vele. Pár perc múlva már az eget kémlelték egymás mellett egy padon ülve.

• azon, vagy azon rajta ülhetnénk- mutatott az ég felé a nő
• úti cél?
• szerencse út, kiruccanás, világlátás.
• még felnézni és felidézni közben egy Római utamat is felemelő érzés.
• Utazol valahova, vagy csak az utasokat nézed, vagy vársz valakit?
• Igen utazom. - Kellemesen elcsevegtek még egy ideig, de a nőt zavarta a vélhető nagy korkülönbség, ezért felállt a férfi mellől és így szólt:
• Most elmegyek, megnézek valamit, ha öt perc múlva, mikor visszajövök, még itt leszel, akkor kérdezek valamit jó?
• jó

A fiatal férfi 5 perc múlva már nem volt ott, így külön folytatták útjukat.

Estére fagyott, de a nő két kabátban volt, ami kicsit szokatlan külsőt eredményezett, de az összhatás mégsem volt menthetetlen, szőrmeprémje kívül eleganciát mutatott.

A nap eseményei említést sem érdemelnek, mindig igyekezik valahova, most épp rokonait készül meglátogatni.

Nem nézte óráját, csak beállt a buszmegállóba és várt. Kisvártatva felszállt egy helyközi buszjáratra, nem nézett körül már csak a buszon. A szomszédos széken ült egy férfi, egy ismerős arc, csak rápillantani volt ideje, mert úgy vélte közeledik célállomáshoz, túlzottan figyelnie kellett az utat, bizonytalana volt abban, hogy hol kell leszállni, el is vétette szerencséjére, mert elesettsége az ismerő fiúnak is feltűnt. 20 lépésnyi egérutat kapott a nő.

A férfiú hezitált, aztán a nő után fütyült, és utána kiabált Várj! Hová mész? Mintha egy háborús filmben találkoztak volna. Olyan gyorsan peregetek az események, mindketten fáztak, közel távol nem lehetett meleg pihenő helyet látni. A fiún kevés ruha volt, vékony farmerdzseki. A nő ajánlott egy a szatyrában lapuló nagyméretű pulóvert a férfiúnak. Szemben álltak egy mással ilyenkor nő és férfi voltak. A férfi mosolygott a nő csuklóját ékesítő karórán, amibe egy elegáns borstű volt belefűzve. Majd egy más mellett sétáltak, azon tanakodtak mit csináljanak együtt. Mikor már vacogott, megfogta a nő a kezét. - Fussunk, meglátod utána jobb lesz.

Szürke téli este, csókos este volt. Az irányt kérdezte, elég jól eligazodott a környéken, illetve azt mutatta miután folyton kérdezgette: - Mi van? Mi legyen?

Végül segített odatalálni a buszmegállóhoz. A fiú szertelenségével magával sodorta a nőt és eltérítette eredeti szándékától, de mégis csak egy pár pillanatig alkottak egy párt.

Akire sokat gondol mostanában, magában csak így az erős akaratú, de akarat megnyilvánulása céltalan, görcsös és erőszakos, így szeretné, ha másként lenne, ha a helyét betöltené egy jóakaratú csodatevő.

Hazafelé a busz négyes ülésére esett választása menetirányba, szemközti két ülés üres lévén rádobta táskáját a közelebbire. A következő megállóban illedelmesen fölvette ölébe a táskáját, hátha valaki, aki szimpatikus, aki az élete része lehetne barátként, társként -bárhogy- odaül és beszélgethetnének. Le is ült beljebb egy kifejezéstelen arcú nagymamakorú csinos nő. Mire ő visszatette nagyméretű kézitáskáját mellé, a csinos idősebb hölgy hűvös tekintetéből azt olvasta ki, ez a hely az ő táskáját illeti meg, így nekitámasztotta az övéjének a sajátját. Kerülték egymással a szemkontaktust, mikor leszállt kedvesen mosolyogva megigazgatta táskáját, hogy le ne essen, ez igazán jól esett neki, minden jót kívánt viszonzásul, ami azért nem elhanyagolható, mert ezt tejes őszinteséggel tette. Pár megállóval szállt le csak korábban nála. Az otthon jó érzése fonta át ölelő karjaival és az éjszaka pihentető ígéretében csábult el.

Jelige: Négylevelű

Beszélgetés cica módra

• Akár mennyit is gondolkodom ezen
• De min?
• ....Hát azon, hogy van -e egyáltalán valami, amihez mi macskák nem értünk, arra jutok, hogy nincs olyan, amit egy macska nem tud megcsinálni, velünk születik ez a mindent átölelő tudááás és tudni akarrráss.
• Űzi az ősi macska mesterséget, példának okáért vadászunk, kikészítjük, akarom- macskakarom mo - mo- mondani Miájú, előkészítjük az ételt, gondoskodunk azokról a kis drága kis hömpölygő szőrgombóc kölykökről, hogy azt már ne is említsem, hogy több sportágban jeleskedünk, mint például távolugrás, futás, magasugrás, sziklamászás, fallabda, foci. A fajtársaim és jómagam háló nélkül is tudunk lepkét fogni, szárnyunk nincs, de még a madarat is elkapjuk, csak ki kell várni a kellő pillanatot. Tovább sorolni is fárasztó, elálmosodom ettől a szellemi tevékenységtől, de azért folytatom az előadásomat, mert látom, felkeltettem - még ha csekély mértékben is - érdeklődésedet.
• ühüm, mondjad, csak mondjad, de valamit kifelejtettél, imádjuk a természetfilmeket nézni a gazdi öléből (változat: pocakjáról), vagy éppenséggel beülve takarásban úgymond (hisz a gazdi szívét mindig öröm járja át, ha házikedvenckéjét láthatja) megjegyzem amilyen néha a tévében a kínálat, nem is csoda, ha örül a látványunknak.
• Csúcs!
• Járunk egyet?
• Benne vagyok Miú
• "...Mindig kell egy barát..."
• Na, tessék. Helyben vagyunk, zenei virtuózok is vagyunk. Énektudásunk, zenei műveltségünk világszerte elismert.

Miúúúúúúúúúúúú

Mikor nem látom a cicám

A szívem sem muzsikál

Béka volt ebédre, jól jönne

Egy ropogós egérke

Ne időzz sokat Zsuzsinál

Azért gondolj rám uzsinál.

• Hát ezt kinek mondtad?
• Csak úgy magamban dalolok.

Készülök, az esti eszi-, nem veszi nyájú fesztiiváálraa

• Olyan gyönyörűséges az orgánumod
• Tudom, figyeld, hogy nyomom.

Azzal pödör egyet bajuszán, csavarintja farkincáját, hörpint kulacsából, meghúzza jól, magát kihúzza

• Cimborásra, vegyem a figurát?
• Adj egy olyan Cola gumikat! Tudod, hogy a görög cicák erre úzót innának, és görögdinnye árnyékában heverésznének?
• Ja persze, na, ne kanyarodjunk el ennyire göröngyös, kacskaringós utakra J
• Ráérünk, nem? És az időérzékünkről még nem is szólottam

- Miú igen, igen, nekem is jó az időérzékem. ( Ugrándozik örömében.) Én is pont ilyen vagyok, kitűnő időérzékkel.

- A többműszakos gazdikról nincs személyes tapasztalatom. Az enyém rendesen dolgozott reggeltől délutánig, így elintézhettem minden bokros teendőmet: kifényesítettem a bundácskámat, és kiálltam a placcra a szokott helyemre (oda, ameddig biztonsággal el mertem menni), így minden nap hazakísérhettem Őt (együtt mehettünk haza), és mindig meghallgatta a napi beszámolómat, ami így hangzott mik mik mik mik mik.

Tudok hallgatni is ritkán (leginkább alvás közben, ritkán evés közben is.), de úton hazafelé társalkodónői szerepkörben tetszelegtem. Ideje bemutatkoznom: Nevem Kitti.

Én ilyen vagyok, a többiek meg olyanok miáúúú, sok a közös vonós vonás, (remélem ebből nem lesz fölháborodás, vagy 3 fölvonás) de minden macska más és más. Például én energiatakarékos vagyok (na, jó ebben hasonlítunk egymásra fajtatársaimmal). Csak akkor szólok, ha múúúszáájjj, akkor szaladok, ha belülről mélyről késztet valami, a dorombolásomat is ki kell érdemelni, csakúgy, mint a macskamuzsikát. Szeressetek hát minket, kényeztessetek minket!

És ha valakinek még nem tűnt volna föl, szónoknak sem vagyok utolsó! A minap is szerény hallgatóság előtt, de a falu színe - java előtt előadtam szemléltetve kisebb gálaműsor színvonalú példákkal statuált beszédemet a rendszeresen végzett tevékenységek és ideértve a testedzés fontosságáról! Leszögezvén előtte! , hogy csakis kipihent, kisimult (nem kilapult, hangsúlyozom nem lelapult állapotban, nem is az aszfaltra tapadást értem ezalatt), hanem Szundikálást, táplálkozást, gimnasztikát, kötögetés megnehezítő nagyi bosszantó gomolyag gubancolást.

Hűségesek is tudunk lenni, de ezt is ki kell érdemelni.

Nekem mindenki elhiheti, nagyon megéri macskát tartani. Puha talpacskánkkal halkan lépegetünk, nem zavarunk fel senkit álmából, csak ha múúszájj, nem zörgünk, nem kopogunk a cipőnkkel.

ÁLLJ!

Nem minden macska hord csizmát. Az egy mítosz egy mesebeli hősről. Mindenki beszél róla, de még senki sem látta.

Én különben is idegenkedek a túlcicomázott nagyvárosi kalapos kardos, palástot viselő fazonoktól.

A kis kutyuskák-, na, azokra kell a ruci, de mi macskák felforrósítjuk a hangulatot magunk körül, csakúgy izzik a levegő körülöttünk, ha bekucorodhatnék az öledbe te kis hamis, rögtön tudnád, miről beszélek J.

- ezt jól mondtad miaaaú teljesen elgémberedtem

- nyújtsunk, nyújtunk?

HÁT AKKOR CICAHÁT

Jelige: Bird27

Hajnali napsütés

Szeptember harmadika van, egy teljesen átlagos szombat reggel, nekem mégis más, mint a többi. Ma van éppen egy éve. Korán ébredek, elkészítem a reggeli kotyogóban a kávémat, pici tejjel cukor nélkül, mint mindig. Nem kérdés, a szokások rabja vagyok. Kinyitom a nappali dupla ablaktábláit, és friss levegőt engedek, az áporodott szoba falai közé. Nézem a hajnal fényeit, ahogy alszik a város, mozdulatlanul állok és gyönyörködöm a látványban. Soha nem volt még ilyen szomorú a reggel. Csend és nyugalom férkőzik a falak repedései közé. Korábban észre sem vettem, más dolgokkal törődtem, apró jelentéktelenségekkel, hétköznapi bosszúságokkal. Miközben újra élem a múltat, átsuhan rajtam egy fájdalmas érzés. Mit tehettem volna? Talán, ha jobban figyelek, minden másképp alakul, akkor még most is élne. Az emlékek súlya alatt összeroppanok és érzem, hogy nem bírom visszatartani, sírva fakadok.

• Bárcsak vissza tudnám fordítani az időt!

A percek most lelassulnak és minden pillanat hosszú órának tűnik. Megállok én is egy pillanatra, és magamba fordulva a létezésemen töprengek. Mit akar üzenni a jelen? Nem merek a szemébe nézni, mozdulatlanságával és némaságával megrémiszt, hosszasan méreget, rám ölti a nyelvét és hangosan kikacag.

• Félsz ,mi? - kérdi megvetően tőlem.

Én pedig halogatásba temetkezem, előre megírt válaszaim előkészítve, várják, hogy megmagyarázzak mindent. De nem akarom, nem tudom megtenni! Hiába minden, nem tér vissza többé. Csodálom ezt a reggeli magányt és erőt merítek egyszerűségéből.

• Sosem felejtelek el!

Mindent megértek. Becsukom az ablakot és hálás vagyok ezért a reggelért. Könnyeimen át nevetve zárom be az ajtót és útnak indulok.

jelige: Négylevelű 1

Egyedül állt

Egyedül állt és volt alkalma kicsit elmerengeni, filozofálni magában.

Kicsit nagy a tömeg, szokás szerint mindenki siet valahova, ilyenkor jó egy kicsit megállni, szétnézni. - gondolta magában. A zöldséges stand érthetetlen okból zárva volt, oldalfalához húzódott, elővett egy női dezodort -gondolta hátha beválik - és fújt a levegőbe egy jó nagy kört maga körül. Csak egy halvány mosollyal árulta el magát: - bevált, nem löknek arrébb, nem lépnek bele a személyes szférámba.

Kicsit távolabb, a korlátnak előre dőlve állt egy fiatalabb kíváncsi tekintetű férfi. És itt a tekinteten van a hangsúly, mert vagy 10 percig távolról meredten nézte a fiatal nőt, aki nem látott más megoldást kíváncsisága erős lévén odasétált a fiúhoz és beszélgetni kezdett vele. Pár perc múlva már az eget kémlelték egymás mellett egy padon ülve.

• azon, vagy azon rajta ülhetnénk- mutatott az ég felé a nő
• úti cél?
• szerencse út, kiruccanás, világlátás.
• még felnézni és felidézni közben egy Római utamat is felemelő érzés.
• Utazol valahova, vagy csak az utasokat nézed, vagy vársz valakit?
• Igen utazom. - Kellemesen elcsevegtek még egy ideig, de a nőt zavarta a vélhető nagy korkülönbség, ezért felállt a férfi mellől és így szólt:
• Most elmegyek, megnézek valamit, ha öt perc múlva, mikor visszajövök, még itt leszel, akkor kérdezek valamit jó?
• jó

A fiatal férfi 5 perc múlva már nem volt ott, így külön folytatták útjukat.

Estére fagyott, de a nő két kabátban volt, ami kicsit szokatlan külsőt eredményezett, de az összhatás mégsem volt menthetetlen, szőrmeprémje kívül eleganciát mutatott.

A nap eseményei említést sem érdemelnek, mindig igyekezik valahova, most épp rokonait készül meglátogatni.

Nem nézte óráját, csak beállt a buszmegállóba és várt. Kisvártatva felszállt egy helyközi buszjáratra, nem nézett körül már csak a buszon. A szomszédos széken ült egy férfi, egy ismerős arc, csak rápillantani volt ideje, mert úgy vélte közeledik célállomáshoz, túlzottan figyelnie kellett az utat, bizonytalana volt abban, hogy hol kell leszállni, el is vétette szerencséjére, mert elesettsége az ismerő fiúnak is feltűnt. 20 lépésnyi egérutat kapott a nő.

A férfiú hezitált, aztán a nő után fütyült, és utána kiabált Várj! Hová mész? Mintha egy háborús filmben találkoztak volna. Olyan gyorsan peregetek az események, mindketten fáztak, közel távol nem lehetett meleg pihenő helyet látni. A fiún kevés ruha volt, vékony farmerdzseki. A nő ajánlott egy a szatyrában lapuló nagyméretű pulóvert a férfiúnak. Szemben álltak egy mással ilyenkor nő és férfi voltak. A férfi mosolygott a nő csuklóját ékesítő karórán, amibe egy elegáns borstű volt belefűzve. Majd egy más mellett sétáltak, azon tanakodtak mit csináljanak együtt. Mikor már vacogott, megfogta a nő a kezét. - Fussunk, meglátod utána jobb lesz.

Szürke téli este, csókos este volt. Az irányt kérdezte, elég jól eligazodott a környéken, illetve azt mutatta miután folyton kérdezgette: - Mi van? Mi legyen?

Végül segített odatalálni a buszmegállóhoz. A fiú szertelenségével magával sodorta a nőt és eltérítette eredeti szándékától, de mégis csak egy pár pillanatig alkottak egy párt.

Akire sokat gondol mostanában, magában csak így az erős akaratú, de akarat megnyilvánulása céltalan, görcsös és erőszakos, így szeretné, ha másként lenne, ha a helyét betöltené egy jóakaratú csodatevő.

Hazafelé a busz négyes ülésére esett választása menetirányba, szemközti két ülés üres lévén rádobta táskáját a közelebbire. A következő megállóban illedelmesen fölvette ölébe a táskáját, hátha valaki, aki szimpatikus, aki az élete része lehetne barátként, társként -bárhogy- odaül és beszélgethetnének. Le is ült beljebb egy kifejezéstelen arcú nagymamakorú csinos nő. Mire ő visszatette nagyméretű kézitáskáját mellé, a csinos idősebb hölgy hűvös tekintetéből azt olvasta ki, ez a hely az ő táskáját illeti meg, így nekitámasztotta az övéjének a sajátját. Kerülték egymással a szemkontaktust, mikor leszállt kedvesen mosolyogva megigazgatta táskáját, hogy le ne essen, ez igazán jól esett neki, minden jót kívánt viszonzásul, ami azért nem elhanyagolható, mert ezt tejes őszinteséggel tette. Pár megállóval szállt le csak korábban nála. Az otthon jó érzése fonta át ölelő karjaival és az éjszaka pihentető ígéretében csábult el.

Jelige: Jégmadár

A szőlőskertek királynéja

A termőföld vékony rétegben bújt meg a kavicsok közt, sok munkával lehetett itt megtartani és felnevelni a szőlőt. Mégis minden évben megajándékozta a Jóisten gyönyörű szőlőfürtökkel a nagyapát. Amikor nagyapa távozott a földi életből, Péter a fia vette át birtokot. Péter ott töltötte fiatal éveit, kint a hegyháton. Csodás napfelkelték és napnyugták vonultak el vele együtt az évek során.

Péter most betegen feküdt az ágyában. Szomorú szívvel nézett ki az ablakon.

• Itt van a kikelet, nem sokára zeng az erdő. Fiam, mond mi lesz velünk? Mi lesz nagyapád örökségével?
• Ne szomorkodjon édesapám, megyek én, csak engedjen a fagy. Nem hagyom el az örökséget. Nem én, ne féltsen engem az édesapám, megyek és felélesztem újra nagyapa szőlőtöveit.

A földet lassacskán elengedte a fagy, ami némán elernyedve vonul az álmok tengerébe. A Nap sugarai visszaparancsolták a hófödte hegycsúcsok mögé, oda ahol hónapokig békességben meghúzhatja magát. Mély álomba merülhet és várhat, szendereghet. Lent a lankás hegyoldalon, át kell, hogy adja a helyét az újra éledő világnak. Év milliók óta ez a természet törvénye. Az embernek is követni kell az élet adta törvényeket. A kör egyre tágul, megfiatalodik és gyarapszik. A legfontosabb, hogy ne szakítsa meg senki. Minden utódnak meg van a helye a körben. Egy cikkely, egy kis szelet, ami az övé, amire vigyázni kell, hogy olyan épségben maradjon, amilyennek szánták neki az elődei. A kör közepén ott áll a legöregebb családtag, akikre még egyaránt emlékeznek az élő családtagok öregei, és az ifjai.

Február derekán Sándor, Péter fia, lassan megfontoltan ballagott fel a szőlőhegyre. A szélcsendesen fújdogált a hegytetőn. A Nap hajnali aranyló sugárral bújt elő a fenyőfák lombkoronája mögül. Itt -ott a dombtetőn még fehér foltként bújt meg a hó. Lent a lankásabb területeken, egy két hóvirág meg a tőzike is bontogatta a szirmát. Némelyik, alig dugta ki a fejét a hósapka alól és egyenes szárral fordult a Nap felé. Csodás a természet. Mindig megújul, mindig újra ébred a téli álmából.

Jól tudta Sándor, hogy most neki kell folytatnia a nagyapa és édesapja által eddig végzett munkát.

Sándor a szeme előtt látta a nagyapát. Magas férfi volt. Nyolcvanon túl is mindig dolgozott. Nem rettent meg semmitől. Amikor a pacsirta éneke tisztán és határozottan jelezte a kikeletet, nagyapa először vette le a kalapját a fejéről. Kicsit megemelte, és intett vele valahova távolba. Így köszöntötte a tavaszt.

Sándor kisgyermek korában is örült, ha szőlőmetszéskor kijöhetett nagyapával a hegyre. Soha nem érezte, hogy fázna. Hogy is fázott volna, figyelte, nézte nagyapa kezét, ami kicsit reszketett, a sok munkától és a megfáradt ujjai közt elernyedve hullottak alá a felesleges vesszők. Minden szőlőtőkét egyenként becézett nagyapa, mindegyikhez volt egy- egy szava, ismerte minden egyes tőke életét. Sándor nagyapa minden szavát jól megjegyezte, soha sem bocsátotta volna meg magának, ha nem tartja meg a nagyapa intelmeit. Mióta nagyapa elment fel a csillagokhoz az édesapjával rótták a sorokat. Tavasszal szőlőtőkéket megszabadították a felesleges vesszőtől, aztán, kapálták a földet. Kötöztek, metszetek, permeteztek és gyönyörködtek a szebbnél szebb termésben. A szőlőskertek királynéja mindig kitett magáért. Olyan volt, a sok szőlőtő közt, mint egy ékszer.

Hosszasan terültek el Sándor előtt a szőlősorok. Háta mögött a földön végzetüket várták a levágott venyigék. A szőlőtőke megfosztva a felesleges venyigétől várta a tavasz még alig érezhető melegét.

Sándor kezében megállt a metszőolló, amikor meghallotta az egyre hangosabb szólamokat. Zsuzsanna napja van? A nagyapja is mindig várta, hogy felzengjen a pacsirta éneke. Ott vibrált előtte a nagyapa képe.

• Hallod kis unokám, megérkezett a tavasz! Hallgasd, milyen csodásan énekel a pacsirta.

Igen, a pacsirta most is zengett, egyre hangosabban egyre szebb dallamokat. Megint eljött egy újesztendő. Egy új kikelet küszöbén állt meg a felkelő Nap. Tündökölt, ahogy csak az éledő erejéből telt. Nem emlékeztetett az elmúlásra. Olyan volt minden, mint amikor megszületik egy kisgyermek. Lassan, fájdalommal csúszik végig a titokzatos úton. A résnyire kinyíló szemei vibrálva fogják fel a fényt. Azt a fényt, amit még soha sem látott, csak most érzékelt. Érezte, amikor az édesanyja a csendben, figyelte az hajnali égboltot, és mélyeket lélegez, hogy számára erőt sugározzon. Erőt, ami majd elkíséri, ha megcsillan a szemén az első fénysugár. Az áldott fény, ami az életet jelenti.

Sándor a szőlőtő metszésével foglalatoskodott és észre sem vette, hogy a mellette lévő szőlőbe valaki dolgozik. Megállt vele az idő. Emlékek és emlékképek, gyermekkor, felnőtté válás és most a mindennapok teendőin töprengett. Neki kell átvennie az örökséget és folytatni a megkezdett munkát.

• Jó napot Sándor!- szólalt meg a szomszédban egy hang.

Hirtelen odafordult. Fáni néni áll előtte, szemébe húzott fejkendővel. Vállán egy ormótlan kabát, ami Feri bácsié a férjéé volt. Szoknyája majdnem seperte a talajt, csak a gumicsizmafeje látszott ki alóla.

• Az idesapád beteg?

Kérdezte, olyan hangon, mint, aki feleletet sem vár, mert jól tudja, ha a gyerek metszi a szőlőt, az apja biztosan gyengélkedik

• Igen, azt mondta az orvos, hogy tüdőgyulladása van.
• Az nem baj fiam, az elmúlik. Kisüt az Isten napja, kirepülnek a méhek a kaptárból és akkor idesapád is maga elé teszi a parasztkötényét. Tudod az jó, mert az nem csak a ruhát védi, de bele lehet tenni az Isten adta terményeket is.
• Fáni néni, ilyenkor?
• Ilyenkor fiam, ilyenkor, amikor még a pincébe jól elállt az alma, meg hamarosan, amikor a kucsmagomba kidugja fejét a föld alól. Tudod kincs az, sok benne a vitamin. Vigyél haza te is idesapádnak, mondd meg neki, hogy igyekezzen meggyógyulni, mert, várja a hegy. Hallod Sándor fiam, dalol a pacsirta?
• Hallom és a nagyapámra meg édesanyámra gondoltam. Az édesanyámra, az áldott jó asszonyra.
• Igazad van fiam, jó lélek volt, mindenkin segítet is, nyugodjék békében. Jól látom, te veszed át az örökséget? Ennek örülhet az idesapád. Szerencséje lesz és hallani fogja a gyermekeid kacagását. Bár csak nekem is lehettet volna benne részem.
• Sajnálom Fáni néni, de ahogy mondani szokták a sors könyvét nem mi írjuk, mi csak megyünk azon az úton, amit kijelöltek, akkor, amikor még meg sem születtünk.
• Így van Sándor, jó látod a dolgokat. Egyet jól jegyezz meg. Soha ne akarjál letérni arról az útról, amit neked szántak az égiek. Ha mégis megpróbálod? Mire észreveszed sok mindent elkótyavetyéltél az életedből, aztán egyszer csak vissza fog a kitűzött útra vezényelni a Jóisten.

Fáni néni, míg Sándor édesanyjáról beszélt szórta magára kereszteket. Sándor figyelte a mozdulatait. Fáni néni meg az édesanyja egy idősek voltak, soha nem látta az édesanyját olyan korúnak, mint most Fáni nénit. Valahogy ezzel az asszonnyal gyorsan elrepültek az évek, megöregedett.

• Vajon ilyen öreg lenne az édesanyja, ha el nem szólította volna a Jóisten?

Házasság meg gyermekek? Még egy kicsit távolinak tűnt, hogy az utódjának átadhassa az örökséget. Minden tele volt talánnyal. Sándor, felnézett az égre, felette lassan úsztak a bárányfelhők. A Nap egyre melegebb sugarakat szórt a földre. Egy két szőlőtő levágott vesszejéből kibuggyant egy cseppnyi víz. Ezek már ébredni kezdtek. Szinte siratták a levágott vesszőt, amit hónapokon keresztül neveltek. Az élet, a jövő nem az öregségre utaló vesszőkben volt, hanem a fiatal rügyekben. Ott pihenetek meg a megmaradt vesszőkön. Ahogy elérte Sándor szőlőskertek királynéját, újra nagyapára gondolt. Mit is szokott neki mondani.

• Tudod fiam ez a szőlőtő a szőlőskertek királynéja, sokat terem, korán beérik, a bogyója nagy, ovális, sárgás-fehér, vékony héjú, muskotályos ízű, rendkívül finom és olvadékony.

Behunyta szemét és maga előtt látta Flórát, akit már régóta ismert a táncházból. Flóra csókja is finom, édes. Flóra Sándor szemében olyan volt, mint a szőlőskertek királynéja. Vágyott rá. Alig várta, hogy a Nap elveszítse az erejét és ő befejezhesse a munkát. Fáradtságnak semmi jelét nem adta, amikor hazaért. Kérdezés nélkül közölte az édesapjával.

• Ma nem végeztem el, holnap majd be fogom fejezni. Van egy kis dolgom a városban. Elmegyek a táncházba.
• Miért fiam?
• Nem miért? Inkább azt kérdezze édesapám, hogy kiért?
• Van is neked valakid - nevette el magát az édesapja- fiam kell valakinek a mai világban egy paraszt?
• Paraszt az nem kell senkinek édesapám, de egy legény talán kell valakinek?
• Ez már beszéd fiam. Csak jól nézd meg azt a lányt, mert nem mindenki fogadja el az örökségedet.
• Igaza van édesapám, hogy nem mindenki. Nekem csak egy kell, aki engem fogad el.
• Ki lenne az édes fiam?
• Egy gyönyörű lány Flóra. Ha édesapám látná, hogyan libben a szoknyája táncházban, ha fiatal lenne, azonnal maga mellé édesgetné, mit régen az édesanyámat.
• Látod fiam, igazad van, édesanyádat én a fonóban édesgettem magamhoz, aztán együtt voltunk jóban és rosszban, míg el nem szólította a Jóisten. Most meg itt vagyunk magunkban mi férfiak. Tényleg itt az ideje, hogy gondolkodj a jövődről.
• Ezért megyek el a táncházba. Felkérem Flórát, mert ő ott olyan, mint nagyapa szőlőjében a királynő. Hamarosan elhozom magához. Édes a csókja, mint a nektár. Magamhoz csalogatom, s mire eljön a nyári szüret, ott fogja velem szedni a szőlőt.
• Tudod fiam, az nagyon jó lenne, akkor tényleg nem veszne el az örökség.

Sándor fényesre bokszolta a csizmáját, fehér inget vett fel a feszes pantallójához. Szívében magával vitte a táncházba a szerelem csodás érzését és a tavasz varázsát.

A városi táncházban az örökség ott dobban a csizmák sarkában, ott libbent a lányok szoknyájában. A hegedű húrja pengett és magával hozta repítette a táncolók közé a múltat. Azt a mulatságot, amit nagyanyáék télen, akár minden hétvégén átélhettek, de ahogy mesélte az édesanyja, nem maradt el a szüretek végén, a fonók, a tengeri fosztása után sem. A nagyszülőknek természetes volt, alig várták, hogy a munka végeztével leporolhassák a kötényüket és felzengjen a zene. Ki a párjával ropta a táncot, ki meg legényként virtuskodott, hogy valamelyik eladó lány szeme megakadjon rajt. S a következő mulatság után már szorongathatta a lány derekát. Semmi sem gyönyörűbb az ember életében, mint a szerelem. Édes nektárként tartja fogva az ember szívét.

Sándor figyelte Flóra karcsú magas termetét, jól látta, hogy fekete szemében mindig izzik a tűz, amikor megszólal a zene. Úgy pörög, forog, mint egy színes pillangó, ide - oda röpdös. Az első szünet után Sándor határozottan lépett Flórához.

• Szabad?
• Igen.

Ahogy táncoltak egész másként csillogott Flóra szeme. Sándor átfogta Flóra derekát érezte, ahogy megrezzen a teste. Vibrált körülöttük a levegő. Sándor azt szerette volna, ha a táncnak soha nem lenne vége. Nézte Flórát és kattogtak a fejében a gondolatok. Vajon elfogadná e Flóra őt? Vállalná e őt és vele együtt a falusi életet? A mezőt az illatos virágokkal, a tarka pillangók röptével, a frissen kaszált fű illatával. A nyári égbolt alatt a csillagos egek szikrázó varázsát? Kint a mezőn a sok munkát? Az ősz bársonyos simogatását, amint utolsó erejével barnára színesíti a fák levelét? A falusi téli esték csendjét? Mit szólna Flóra, ha egy életre magához édesgetné, lassan, ahogy a nektárra szálló méheket a tavasz. Csendesen és méltósággal. Igen csodás lenne minden.

Ahogy elnémult a zene, Flóra elment Sándor mellől, ellibbent és magával vitte a varázst. Ott marad utána a vágyakozás. Sándornak olyan űrt hagyott maga után, mint a forgószél, ami széttépett mindent, ami az útjába került. Sándor nem bírta tovább, itt az idő cselekednie kell. Amikor újra megszólal a zene, nem várta meg, hogy más karjában kezdje el Flóra táncot. Vezette Sándor Flórát és most nem engedte el. Csizmája kopogása úgy pengett, mint a szíve ritmusa. Felkínálta Flórának az életét. Flóra kacagott és átölelte Sándort, repítse akár a nyári szellő a kismadarakat. Sándor Flóra fülébe súgta a vágyát, a jövőt.

• Szeretlek, soha nem engedlek el. Kérlek, maradj velem egy életen át.

Sándor Flóra szemében látta, hogy megcsillan egy tiszta láng. Az a láng, amire olyan rég várt. Most már csak kikellet, hogy mondja Flóra a legszebb szót. Igen.

Flóra még mindig csak kacagott, és repült a zene szárnyán. Talán nem is hitte el, amit Sándor a fülébe suttogott. Várt.

Ahogy vége lett a táncnak, Sándor ölébe kapta Flórát és vitte vele a tavaszi égbolt csillagai alá.

• Flóra légy a feleségem! Tudnod kell, hogy ma, amikor a szőlőben meghallottam a pacsirta énekét, felzengett bennem utánad vágy. Szeretlek!- kiabáltam. Szeretem Flórát. Veled szeretném leélni az életem. Tudom nem lesz könnyű. De vár a nyári szellő, a kék ég, a tündöklő szivárvány. A falu. Érted, a falu, a maga varázsával, a keservével és bájával. Ott minden más, mint a városban. De hidd el sokkal jobb ott az élet. Kérlek, fogadd el tőlem, amit kínálni tudok. Én nem tudok neked mást adni csak azt, amit én is megörököltem. Látod Flóra csodás ez az éjszaka. Nézd, ott fent az a két csillagot. Az egyik az édesanyámé, a másik a nagyapámé. Várnak ők is, várnak rád, hogy tovább vigyük az örökségüket. Vállalod? Mond, vállalod? Flóra szeretlek!

Flóra lehajtotta a fejét, mint aki semmit sem akar meghallani abból, amit Sándor mond. Aztán hagyta, hogy Sándor átölelje és megcsókolja. Sándor érezte, hogy Flóra csókja ép olyan édes, mint nagyapa szőlőskertek királynéjának bogyója. Hagyta, hogy szétáradjon a szájában az íz. Biztos akart lenni abban, hogy Flóra lesz az ő királynője. Csókolta, amíg Flóra engedte. Majd lágyan megsimogatta Flóra piros arcát. Tartotta tenyerében és nézte Flóra égőszemét. Meg állt Sándorral az idő.

• Válaszolj ,Flóra!- kiáltotta volna, de nem tudott Sándor megszólalni.

Flóra hangosan felkacagott. Messzire szállt a kacaj, olyannak tűnt, mint a pacsirta éneke. Szállt egyre messzebb és messzebb. Sándor még mindig ölelte Flórát. Most nem engedi el, soha többé, csak mondja már ki azt a szót, hogy igen. Flór odahajtotta fejét Sándor keblére és kimondta a várva várt szót.

• Szeretlek, igen a felesége leszek!

Jelige: K-Tyúk

Vihar szaggatta lelkek

Hogy mikor kezdődött? Hosszasan töprengtem rajta magam is, de az ilyesmit nem lehet pontosan behatárolni! Nem lehet azt mondani, hogy november 6-án, 10 óra 18 perckor, mert nincsen ennek szigorúan meghatározott ideje, mint a gyorsvonatok indulásának - magyarázta a nő. Ám, ha jobban belegondolok, talán tavaly tavasszal történhetett. Nem vagyok egészen meggyőződve róla, csak arra emlékszem, hogy volt egy egészen különös eset akkor áprilisban, aminek köze lehet mindehhez. Esetleg! - tette hozzá bizonytalanul a nő, és kérdő szemeit a vele szemközt ülő férfira szegezte, mintha megerősítést várna. A férfi nem szólt ugyan semmit, de őszinte érdeklődéssel pillantott a nőre, amit az bátorításnak vélt, s folytatta, amibe belekezdett. Talán emlékszik Ön is arra a szokatlan, rémisztő szélviharra, azon az áprilisi napon, amikor a feldühödött szél fákat csavart ki tövestől, és autókat borított fel. Ámokfutásának semmi sem szabhatott határt, nem elégedett meg azzal, hogy odakinn, a természetben pusztított, elhatározta, hogy beront a házba is - emlékezett vissza, miközben tekintete a távolba révedt. Olyan elementáris erővel lökdöste az ablaktokot, hogy az üvegek feljajdultak. Istenem! Milyen kétségbeesve sírtak azok az ablaküvegek, mint megannyi riadt kisgyerek. Egyszerre zengtek fohászt elcsukló hangon, kérlelve a szelet, hogy hagyja abba, ne taszigálja őket tovább, de a megtébolyodott, feldühödött szél könyörtelen volt. Uralma alá akarta vonni az otthonokat is, hogy ne legyen az embereknek többé menedékhelyük. Nem nyugodott: feltett szándéka volt, hogy az ablakon vagy az ajtón át, de bejut valahogyan a házba, és a kinti világ meghódítása után leigázza azt a bentit is. Hörögve, fújtatva tépkedte az ablakokat, ki akarta szakítani tokjából a kulcsra zárt bejárati ajtót. Egyszeriben az erkély ajtaja kivágódott, félelmetes, nagy robajjal, mintha bomba csapódott volna a házba, úgy tépte fel és lökte neki a zongorának a súlyos tölgyfa ajtót, hogy a hangszer teteje lecsapódott. Tisztán emlékszem a szél hangjára - mondta a nő szinte eksztázisba esve. Káröröm hallatszott abból a hangfekvésből, és rosszindulat. Egészen hátborzongató volt, ahogyan elégedetten énekelte démoni dalát, s járta ijesztő, tomboló táncát a nappaliban. Felkapta közben a függönyt, mintha táncpartnert keresett volna magának, és húzta-vonta a mályvaszínű textilt, rángatta csipeszestől, tépte, szaggatta, miközben fölényesen énekelt. Nem is ének volt ez, inkább valamiféle dühöngő, vérszomjas hörgés, ahogyan a ragadozómadarak vijjognak, miközben vészjóslóan köröznek a levegőben, várva az alkalmas pillanatot, hogy lecsapjanak áldozatukra. Odapofátlankodott a komódhoz is, és lelökte a díszesen faragott rózsafa fényképkeretet, benne az esküvői fotónkkal. Lesöpörte az újságokat az asztalról és - sóhajtva folytatta - még a vázát is felborította. A porcelánvázát, aminek reményszíne volt. A férjemtől kaptam, a házasságunk elején. Felfordult akkor a világ, drámai színeket festett valaki az égre, és ez a mélysötét árnyalatú, háborgó égbolt befolyt az otthonunkba is. Megtorpant akkor a test, kétségbeesve kutatott menedék után a lélek. Szemeink a reményszínű váza romjaira tapadtak. Csak álltunk mi, ketten és olyan rémülten néztük a romokban heverő reményt, és a plafonon szétfolyó fekete égboltot, mint valami fenyegető jelet, különös mementót. Most is látom magam előtt a romokat, és bőrömön érzem a szél érintését. Meg-megérintett, ahogy táncot lejtett a házban, a feketére festett falak és az üvegszilánkok között. Akkor történt, igen! Tavaly áprilisban! Most már egészen biztos vagyok benne! A háborgó, támadó szél talán a függönnyel együtt kivitte a boldogságot is a szobából. A mi boldogságunkat! - szólt enerváltan, majd így folytatta - Kifújta úgy, hogy nyoma sem maradt! Ölébe kapta, és sebesen rohant vele. Többé nem hozta vissza. Igen, minden bizonnyal a szél a vétkes! Kifújta a boldogságot, maradéktalanul! Nem tudni, miért tette, azt sem, hogy hová vitte - mondta a nő olyan fásultan, hogy ez az apátia betöltötte a teret, és ott gomolygott a rendelőben. Sokat lehetett olvasni akkoriban a brutális szélviharról, leállított vonatjáratokról, bezárt iskolákról, kicsavart fákról, feldőlt autókról, áram nélkül maradt háztartásokról. Arról, hogy a megvadult szél milyen károkat okozott - mesélte a fiatal nő. Csak a viharszaggatta lelkekről nem szóltak a hírek - sóhajtott fel. Aztán a terapeutára tekintett, majd a mellette ülő férjére. Nem volt benne szemrehányás, szomorúság sem, csak valami szokatlan távolságtartás. Úgy nézte a nő a férjét, mint, akihez köze van ugyan, de nem mint házastárshoz. Talán inkább mint testvérhez, vagy közeli baráthoz.

- Az ember, ha valami tönkremegy, azonnal támadni kezd: dühösen számon kér, kérdéseket szövegez meg flegmán, és választ vár - kezdte a férj. Sértett daccal mutogat a másikra, arra aki előidézte ezt a helyzetet. Mert mindig a másik a hibás, ez az ember legfőbb dogmája, legszentebb meggyőződése! Ezért nem képes hálával gondolni a szép pillanatokra, alighanem megköszönni sem tudja azokat. Mert azt hiszi, hogy neki bölcsőtől koporsóig alanyi jogon jár a boldogság, mint valami szociális juttatás, s ha mégsem kapja meg, akkor azért felelős valaki. Nos, a mi esetünkben nincsenek felelősök! Nem felelős a feleségem, és nem vagyok felelős én sem, úgy hiszem! Nem csapódtak be a mi házasságunkba keresztnevek, akiket okolni lehet: nem jött a feleségem életébe egy Gábor vagy egy Botond, mint ahogy nekem sem egy Kitti vagy egy Henriett, aki mindent felborított volna. Nem, ilyesmi nem történt! Egyszerűen elmúlt - közölte a férfi mélabúsan. Elbeszélésében ezután hosszas csend következett, amit nem tört meg sem a felesége, sem a terapeuta. A férfi eltöprengett egy ideig, vajon van-e értelme ilyen mélységében beavatni a pszichológust kettejük történetébe. Végül, mert úgy érezte, megkönnyebbül a beszédtől, folytatta históriájukat. De ne gondolja, hogy mi mindig ilyen bölcsen gondolkodtunk erről az egészről, s higgadtan reagáltunk. Ugyan, dehogy - magyarázta a férj, miközben elrévedezett a közelmúlt eseményein. És talán van abban valami, amit a feleségem mond, mert ha jobban belegondolok, valóban tavaly április óta - pontosan a tomboló szélvihart követően - fogytak el az életünkből az örömteli pillanatok. Egyik napról a másikra, nyolc év után! Mintha tényleg mindent kisöpört volna az a szél, s nem hagyott volna hátra mást, csak hömpölygő konfliktusokat a házban, és váladékozó szavakat a szívben. Azután a nap után mi is éppen úgy tomboltunk, mint a megvadult áprilisi szél, kárt okozva magunkban, egymásban. Fogtuk, és felkaptuk a legpusztítóbb szavainkat, majd tiszta erőből a másik felé hajítottuk azokat. Azok pedig repültek célirányosan, hogy pusztítsanak, mint a lövedékek. Őszintén szólva, azt gondolom, hogy kevés kegyetlenebb élőlény van az embernél, és kevés alattomosabb dolog annál, mint amikor szavakkal okozunk károkat - szögezte le a férfi keserűen. Dobálózunk felelőtlenül, noha látjuk, hogy a súlyos szavak felsebzik a bőrt, betörik tőlük a koponyacsont, leáll tőlük a légzés, mégsem hagyjuk abba. Fogjuk ezeket a betűből és dühből felépített lövedék-szavainkat, és különös kegyetlenséggel a másik felé célzunk velük. Hajszálpontosan és profi módon célzunk, mint egy mesterlövész, hogy esélye se legyen az áldozatnak a menekülésre. Ezek a lövedék-szavak ott maradnak aztán mélyen, benn a testben, fekélyesednek, sorvasztják a létfontosságú szerveket, és nincs az a kiváló sebész, aki képes lenne eltávolítani onnan azokat. Bántottuk egymást, pedig nem akartuk! - összeszorította a férfi a fogait, majd hosszú szünetet követően, bűntudattal a hangjában így folytatta - Isten tudja, hogyan alakulnak ki ezek a gyilkos játszmák két ember között, akik valaha szerették egymást. Tudja, mit találtunk ki, afféle megoldás gyanánt? - kérdezte hirtelen, zavartan felnevetve. Egy idő után, hogy elkerüljük a halálos sebeket okozó lövedékeket, hallgatunk inkább. Azt hittük, ez majd segít! De mindennél szomorúbb hallgatás volt ez, amit tehetetlen, lappangó düh járt át. Az ilyesfajta hallgatásnak nincsen köze az oltalmazó, békés csendhez, ami elringatja a lelket, és megnyugvást hoz. Kitörni készülő, elfojtott szavakból felépült hallgatás volt ez, ami épp olyan ijesztő légkört képes teremteni, mint a vihar előtti csendek. Mesterségesen magunkra erőltetett pusztító elnémulás volt ez! Nyomorult és kegyetlen alku: bántó szavak helyett emésztő hallgatás. Végtére is, egy újabb pusztító vihar előtti csendet törtünk meg azzal, hogy kimondtuk: "mi már nem szeretünk ebben a házasságban élni! Megöl minket ez a kapcsolat!" És hozzátettük azt is, hogy egykor szerettünk, boldogok voltunk benne, ezért hálával akarunk visszagondolni arra a nyolc évre. Nos, ezért merült fel a válás gondolata. Hogy ne sorvadjon tovább a szív, hogy esélyt adjunk önmagunknak és a másiknak is arra, hogy begyógyuljon a fekély. És azért is, hogy megőrizzünk valamit: a múltból, az emlékekből, magunkból, egymásból, a méltóságunkból. Voltaképpen nem is tudjuk, hogy miért jöttünk ide, hiszen mi már döntöttünk - magyarázta a férfi. A felesége csendben, de határozottan bólogatott mellette. Köszönjük, hogy időt szakítottak ránk. Ez a párterápia bizonyára sok bajba jutott házaspárnak használ, nekik szerencséjük van, őket feltehetőleg nem érte ilyen mértékű viharkár - mondta, miközben fájdalmasan felsóhajtott, majd kifizette a konzultáció díját, és feleségével együtt elhagyta a rendelőt.

Jelige: Nefelejcs

A katona

Hideg volt a hajnal. A Nap még nem bújt elő a felhők mögül, sötét volt az ég, és úgy látszott, alszik a világ. A csend nem volt teljes, megtörte néha visszhangzó puskák zaja, és a haldoklók fájdalmas kiáltása.
Minden ajtó be volt zárva, az ablakok bereteszelve. Egy ideig még halovány gyertyafény pislákolt néhány ablakban, de hajnalra már a félve virrasztókat is elnyomta az álom. A boltok napok óta zárva maradtak, a posta nem járt, és aki csak tehette, házában maradt, amitől biztonságot remélt. Az egykor élettel teli, nyüzsgő kisváros néma lett, és nappal is csak azok merészkedtek az utcára, akik nem féltek életüket kockáztatni.
De ezen a hajnalon volt valaki kint. Csendben mozgott, némán, alig észrevehetően, mégis elárulta kapkodó légzése és elfojtott, fájdalmas nyögése. Koszos katonaruhát viselt és saras, vastag talpú bakancsot. A város egyetlen épen maradt utcai lámpájának dőlve megpihent pár percre. Fiatal, szép arcú szerb fiú volt. Magas volt és erős, de most fekete szeme fáradtan és lázasan csillogott. Jobb karjából hatalmas, lőtt sebből csorgott ruhájára meleg, piros vére. A közeli harcmezőről menekült ide. A horvátok elleni háborút elvesztették az éjjel. A fiú a határhoz tartott, remélte, hogy mihamarabb átér hazájába. Aggódott idős szüleiért, mindenképpen haza akart jutni, hogy biztonságban tudja őket. Tudta, hogy várják, hogy imádkoznak érte minden nap.
A fiú hitbeli meggyőződéséből nem fogott fegyvert, de amikor besorozták, nem tudott mit tenni, el kellett mennie katonának. A seregben a sebesültek ellátása, ápolása volt az ő feladata. Olyan odaadóan és kedvesen bánt a sebesültekkel, hogy mindenki kedvelte és szerette őt. Sokat beszélt nekik hitéről, ami miatt társai nagy része megvetette és kicsúfolta, de sokan érdeklődve hallgatták, és gyakran kérték esténként arra, hogy beszéljen nekik róla.
A lámpa mellett állva, mosolyogva emlékezett vissza ezekre az estékre, amikor a jó Istenről beszélhetett, és együtt énekeltek Róla társaival.
Egy hangos puskarobogás felriasztatta emlékeiből, és a rövid pihenő után folytatta útját a határ felé. Már nem volt messze céljától, de sebesülten sokkal tovább tartott az út, mint gondolta.
Ahogy haladt, lassacskán megjelentek a Nap első sugarai, átvilágítottak a kertek fölött lengedező ködön. Az egyik szűk utcácskába, ahol át kellett mennie, még nem hatolt be a napsugár. Sötét volt és büdös; a földön néhány helyen véres halottak hevertek. Már több napja ott lehettek a szagból ítélve. A fiút borzongás fogta el a halottak láttán, és sietve átment az utcán. A várost elhagyva még egy kicsi falun kell majd átmennie, utána már hazája következik.
Lassan pirkadt. Csodálatos volt a hajnal, a Nap előbújt a hegyek mögül, rózsaszínes ragyogásba vonva az égboltot. A fiú föltekintett mosolyogva, és nézte az égi csodát, mit emberi kéz nem alkothat.
Egyre gyengébbnek érezte magát. Ahogy visszatekintett, látta, hogy vöröslő vércseppek jelzik az úton, merről jött. Eddig nem törődött a fájdalommal, hisz' otthon is gyakran szerzett vérző sebet disznóvágások alkalmával, de az égető érzés minden egyes lépésnél karjába nyilallt. Összeszorította fogát, és ment tovább egyenesen. Már a falu szélén járt, innen már csak néhány mező és szántóföld választja el otthonától. Ahogy kiért az alvó faluból, gyönyörű napraforgómezőt látott az út mellett. Boldogság fogta el ennyi szépség láttán.
De a következő pillanatban lerogyott. Már nem bírta tovább. Egész éjszaka menetelt, vérző sebbel karján, és mostanra már annyi vért vesztett, hogy ereje elhagyta. Ajkát egy halk sóhaj hagyta el: "Uram, ments meg, ha úgy akarod!". Majd elvesztette eszméletét.

Nem sokkal később arra ébredt, hogy valaki az arcát pofozgatja. Résnyire nyitotta szemét, és egy idősebb bácsit látott maga előtt. A bácsi mellett kapa volt, valószínűleg dolgozni indult. Arca barátságos volt és ismerős, de a fiú nem tudta, honnan ismerné az idős embert. Észrevette, hogy vérző karjára egy puha anyagból készült zsebkendő van kötve. A bácsi egy vízzel teli kulacsot tartott a fiú szájához, és biztatta az ivásra. A fiú szomjasan kortyolta a friss, hideg vizet, majd hálásan köszönte meg az idős ember kedvességét. A bácsi talpra segítette a sebesült katonát, és közeli kis házába támogatta. A házikóban, az egyik hűvös szobában egy szépen megvetett ágy állt, ott készített helyet a fiúnak. A fiú szabadkozni próbált, de a bácsi nem merte útjára engedni a sérültet. A fiú végül engedelmesen lefeküdt az ágyba, és csakhamar elaludt.
Amikor felébredt, megmentője forró levessel kínálta. A fiú nem értette, miért segít neki ez az idegen ember, hisz' országaik ellenségeskednek egymással. Mikor ezt szóvá is tette, az öregember mosolyra húzta vékony száját.
"Hát nem emlékszel rám, fiacskám?" A fiú összeráncolta homlokát, és erősen gondolkozott, de végül nemet intett fejével.
"Néhány éve kukoricát vittem eladni, a határon túlra. Hatalmas vihar tört ki, kidöntötte a fákat, szakadt az eső, dörgött az ég és villámlott egész úton. A kis kocsim, amin a kukoricát vittem, az árokba borult, kihúzni sem tudtam. Kabátom nem volt, tejesen átfagytam, de a vihar elől egy nagy tölgyfa ágai alatt találtam menedéket. Te aznap szintén arra jártál, és mikor megláttál, rögtön odasiettél hozzám, levetted a kabátod, és rám adtad, pedig neked is nagy szükséged lett volna rá. Utána kihúztad sok fáradsággal a kis kocsim az árokból. Láttam, mennyit vesződtél, mély sebet ejtett kezeden egy kiálló vasdarab, de ügyet sem vetettél rá. Utána elkísértél az orvoshoz, és a gyógyszereket, amiket felírt a meghűlésemre, mind kifizetted. Akkor én nem értettem, miért teszed ezt. Te csak annyit feleltél:'Amit eggyel megtettetek a legkisebbek közül, velem tettétek meg'. Amíg az orvostól elsétáltunk a kis kocsimig, beszéltél nekem a hitedről, majd egy kis Bibliát adtál nekem, amit magadnál hordtál. Nagyon kíváncsi lettem, mi lehet benne, miről szól. Minden nap olvastam belőle, és emlékeztem arra, amiket akkor mondtál. Látod, ezt a történetet sem feledtem el."
A fiúnak ekkor már eszébe jutott, miért volt neki olyan ismerős ez az idős ember. Nagyon boldognak érezte magát, hogy ő lehetett eszköze annak, hogy a jó Isten megismertesse magát a bácsival.
Pár nap múlva a fiú jobban lett a gondos ápolásnak köszönhetően, és útnak indulhatott ismét otthona felé. Búcsút vett az idős embertől és megígérte neki, hogy hamarosan meglátogatja őt. Amíg haladt, gyönyörködött a madarak szép énekében, a tarkálló mezőben és a ragyogó Napban. Szívében a bácsi szavai visszhangoztak: "Amit eggyel megtettetek a legkisebbek közül, velem tettétek meg."

Jelige: "Párkapcsolatok pszichológiája".

Éjszaka a hotelben

Egy fáradt délutánon hangosan csipogott a Férfi telefonja. -Biztos még egy egyeztető üzenet. - gondolta magában. Nem akart már aznap munkával foglalkozni, így sokáig várt az e-mail megnézésével.

-Este hétkor a hotelben várlak. -olvasta félig hangosan az üzenetet.

Semmi üdvözlés, és a Nőtől megszokott fecsegés sem volt benne. Ettől különös izgalom kerítette hatalmába. A levél végén a hotel pontos címe és a szoba száma díszelgett. Ránézett az órájára, 17:32. Imádta a Nő spontán ötleteit, de most fáradt volt és nyugalomra vágyott. Hosszan nézte a képernyőt, míg végre az ujjai elkezdték a választ gépelni. Tömören, csak egy mondattal reagált a meghívásra. Majd beállt a zuhany alá, hogy felébressze a testét.

***

Nemrég került egy magasabb pozícióba a cégnél. A hirtelen ráirányuló figyelem, valamint az új feladatokkal járó felelősség miatt kevesebb ideje jutott a párjára. Esténként már csak a csendes, egymás melletti alvásra jutott erejéből. Tudta és érezte, hogy ezzel lassan a kapcsolatuk kiürül, és megfakul, így gondolt egy merészet és egy különleges randevúra hívta a Férfit. E-mailban elküldte a legfontosabb információkat. Kicsit izgatottan szorította a telefonját, perceket kellett várni a válaszra. Vajon nem szólt-e túl későn Neki? El fog-e jönni? - ezeken gondolkodott, mikor érkezett a reakció a Férfitől.

-Rendben, ott leszek. -kapta a választ.

Nő kicsivel hét előtt érkezett. Magas sarkú cipője magabiztosan kopogott a hotel aulájában. Felvette a kulcsot és jelezte a recepción, hogy vendéget vár, aki hamarosan érkezik.

-Legyen kedves a szobámhoz irányítani - kérte a pult mögött ülő fiatal hölgyet.

-Természetesen hölgyem - válaszolta a recepciós.

-Köszönöm. -mondta a Nő, majd elindult a szoba irányába.

Az ajtón benyitva, a helyiség kellemes hangulatot árasztott a díszes tapétától. Kabátját beakasztotta a szekrénybe, majd az előre behűtött pezsgőt poharakba töltötte. Férfi pontos volt, pontban hétkor kopogtatott az ajtón. Elegáns volt, és karizmatikus. Nőt mindig lenyűgözi a Férfi sármja, szíve szerint azonnal a karjaiba ugrott volna.

-Találsz a szobában egy széket, kérlek addig foglalj helyet. Egy perc és én is ott vagyok - üdvözölte a Férfit.

-Nem tudom bírok-e annyit várni. Kíváncsivá tettél, siess vissza - incselkedett a Férfi.

Ezzel a Nő el is tűnt a fürdőben, míg a Férfi levette a kabátját és belépett a szobába. Éjjeli szekrényeken világított egy-egy lámpa, amitől a szoba sejtelmes fényben úszott. Lopva a pezsgőbe kortyolt, ezzel csillapítva izgatottságát. Abban a pillanatban, ahogy a Férfi leült a székre a Nő is kilépett a fürdőből. A combfixe érzékien simult feszes combjára és magas sarkúja tovább nyújtotta amúgy is kecses alakját. Rajta lévő fehér ing alól felsejlett a csipke fehérneműjének finom vonása. Férfiből másodpercek alatt szállt el a fáradtsága, nem tudta levenni a szemét Nő kívánatos alakjáról. Kezei között akarta érezni a Nő testét, végigcsókolni minden porcikáját. Kívánta, vágyott rá és úgy nézett ki ezt sokáig nem is bírja leplezni.

-Őrült szexi vagy - bukott ki a Férfi száján.

-Cssss. Most ne beszélj, csak figyelj. - kacsintott oda a Nő. Zenét kapcsolt és elkezdett táncolni. Lágy és finom lépésekkel közelített az addigra már kéjesen felsóhajtó Férfi felé. Ahogy közeledett felé úgy mutatott egyre többet a testéből. Formás fenekét a Férfi ölébe tolta, ezzel fokozva tovább a Férfi nadrágját szétfeszítő izgalmát.

Szobában megállt az idő. Nő ruhájával együtt mindkettőjük feszengése és gátlása a padlóra került. Férfi magához húzta a Nőt, és hosszan csókolta. Az ajkait, a nyakát és a melleit sorba. Már nem tudott megállj-t parancsolni a vágyainak. Felemelte és az ágyra fektette a Nőt. Szabad utat engedtek a szenvedélyüknek. Végtelennek tűnő percekig kényeztették egymást, nyelveik pajkosan fedezték fel a másik testének erogén zónáit. Az éjszaka hirtelen telt meg szenvedéllyel.

-Kívánlak... Nagyon kívánlak - harapott a szájába a Nő.

Mozgásukat ösztöneik vezérelték, testük eggyé vált. Benne volt a Nő játékossága, de a Férfi ereje is felszínre került. Apró harapások, karmolások. Gyorsan, és lassan. Erősen, és gyengéden. Férfi felnyögött, a Nő teste ívbe megfeszült.

A gyönyör mindent elsöprő erejének engedelmeskedve lihegve feküdtek az ágyon. Pillanatok alatt változott a Nő vadmacskából bújós cicává. Befúrta magát a Férfi óvó ölelésében. A kezét az ütemesen emelkedő mellkasára helyezte, és jó mélyen beszívta az illatát.

-Köszönöm - súgta a Nő.

-Szeretlek - válaszolta a Férfi, és érzéki csókkal köszönte meg az élményt.

Összefonódva, szorosan egymáshoz bújva szinte azonnal el is aludtak. Elnyomta őket a boldog tudat: a testük és lelkük is kielégült. Biztonságban vannak egymás mellett. Szeretik és tisztelik egymást, miközben az erotika különleges szintjén mozognak. Egy éjszakára kiléptek a dolgos hétköznapok taposómalmából, hogy megéljék a női és férfi szerepeiket. Nem voltak befizetetlen csekkek, nem voltak határidők, nem voltak munkahelyi gondok. Csak ez az éjszaka a hotelben. Csak a Nő meg a Férfi. Csak Ők és fékezhetetlen vágyaik. Minden pillanatát élvezték, úgy mint, ha nem lenne másnap.

Jelige: augusztus 16.

Hölgyválasz

A párnázott ajtó egyetlen hangot sem engedett át. Az igazgató egyelőre titokban kívánta tartani a megbeszélést, különösen annak eredményét. A titkárságon várakozó hölgy egyedül volt, megtehette volna, hogy hallgatózik, de ez eszébe sem jutott. Nem csak azért, mert illetlenségnek tartotta. Pontosan tudta főnöke tervét, és kétsége sem volt aziránt, hogy megint sikerül elérnie célját. Örült, hogy Földvári doktorral dolgozhat, bizalmas munkatársa lehet. Csodálta a férfit, reménytelen szerelmet érzett fiatalabb főnöke iránt, de gondosan ügyelt arra, hogy ezt se az igazgató, se más ne vegye észre. Emma sosem volt feltűnő szépség. Fiatal korában nem ajándékozták meg gyakran szerelmi vallomásokkal, de azért néhány ajánlat őt is megtalálta. Élte a magányos ötvenes nők életét, munkája örömet, megnyugvást adott számára.

Földvári doktor másfél órára elküldte titkárnőjét egy jelentéktelen, ráérő feladattal jogi képviselőjükhöz. Azt akarta, hogy Emmán kívül senki ne tartózkodjon a titkárságon, vagy ha mégis bejönne valaki, azt udvariasan, de határozottan mielőbb távozásra bírja. Erre a csinos titkárnőnek jóval kevesebb esélye lett volna, hiszen a kollégák szívesen időztek társaságában akkor is, ha erre semmi szükség nem volt. Az ülőgarnitúra előtti dohányzóasztalon két mobiltelefon feküdt. A fotelben Emma ült, és várakozott. Nem sértődött meg, hogy valójában most munkaköréhez méltatlan feladatot teljesít, de a látszat elkerülése érdekében nem ment a titkárnői íróasztal közelébe. Az aranyszínű mobil hívást jelzett, a kijelzőn "Maci" kiírás jelent meg. Emma mosolyogva vette fel a telefont:

- Jó napot kívánok! Ez Sashegyi Szabina asszony telefonja. Sajnos most nem tudom őt adni, de üzenetet szívesen átveszek.

- Kézcsókom, hölgyem. A férje vagyok, említse meg neki, hogy kerestem, fontos!

- Várjon, kérem! A felesége hagyott üzenetet önnek. Az kéri, sürgősen mondja le a hétvégi programot. A többit majd megbeszélik.

- Na, ne! Ezt nem tehetjük meg a barátainkkal már harmadszor, és mindig miatta! - fakadt ki a férfi indulatosan, kényelmetlen helyzetbe hozva Emmát.

- Ne haragudjon, én csak tolmácsolom az üzenetet.

- Nem magára haragszom hölgyem, csak bosszantó, hogy, á,... hagyjuk. Köszönöm!

- Egy pillanat uram! Kérdezhetnék valamit?

- Persze!

- Ön Sárosi Csaba úr?

- Igen!

- Csaba! A második mondat után megismertem a hangod, pedig nagyon régen találkoztunk. Kíváncsi vagyok, te rám ismertél-e?

- Ismerős, nagyon ismerős, de most így hirtelen - szabadkozott a férfi -, nem is tudom. Ne haragudj, kicsit ideges vagyok a feleségem miatt, és arra koncentráltam. Talán ha még mondanál valamit...

- Mit mondhatnék? Régi kedves emlék, ami most hirtelen előtört a múltból. Örültem volna, ha megismersz, de ha nem, hát nem. Megmondom a feleségednek, hogy kerested. Nos?

- Ne haragudj, nem vagyok benne biztos, találgatni pedig nem akarok.

- Sajnálom! Szervusz! - búcsúzott bánatosan Emma, és választ sem várva kinyomta a hívást.

Sárosi Csaba bosszúsan fogadta feleségét, amikor este kilenc óra után fáradtan hazaért. A sikeres üzletasszonynak komoly, nagy figyelmet igénylő tárgyalásai voltak délután. Az utolsó Székesfehérváron, ahonnan egyedül utazott haza autójával. Ő sem volt a legjobb hangulatban. Két megbeszélése sikeresnek ígérkezik, egy azonban súlyos veszteségeket sejtet. Zuhanyozni, aludni szeretett volna, azonban férje ezt másként gondolta. Indulatos szavakkal tett szemrehányást.

- Nem mondtam le a hétvégi programot. Ha nem akarsz jönni, majd elmegyek egyedül. Nem tehetjük ezt a barátainkkal, mindenki elmarad mellőlünk, aki régen fontos volt nekem!

- Igazán megérthetnél! Nem arról van szó, hogy nem akarok. Nem tudok menni, mert fontos üzleti megbeszélésem lesz szombaton és vasárnap. Földvári ragaszkodott az időponthoz és a fehérvári szállodához, a holland partnerek miatt.

- Én mindent megértek, de te is megérthetnél engem. Szinte nincs is feleségem! Többet vagy külföldön, mint itthon, napközben alig látlak, este fáradtan jössz haza, már azt sem tudom, mikor szeretkeztünk utoljára. Nem hiszem, hogy ez, és az egész életmódod normális egy harminchat éves nőnek!

- Jó, igazad van! Még két hónapot adj nekem, és ígérem kárpótolni foglak mindenért!

- Ígéred! - rázta fejét bosszúsan a férfi, és az elmaradt korábbi fogadkozásokra gondolt, mégis belátta: reménykednie kell, nem tehet egyebet. Felesége munkája és jövedelme jelentette a családi jólét legfőbb oszlopát. Szabina akkor is ilyen volt, amikor megismerte, amikor elvette a tőle csak nem húsz évvel fiatalabb elvált asszonyt.

- Ne mérgelődj már megint te vén Medve! - igyekezett kedveskedni Szabina, úgy tűnt sikerrel, mert Csaba bosszúsága enyhülni látszott.

- Jó, adok még egy esélyt! - tréfálkozott kényszeredetten, a férfi.

- Ha a Földvári-féle üzlet bejön, világkörüli útra viszlek!

- Már megint ez a Földvári! Ismeretlenül is utálom a pasast. Egyébként, nagyon ismerősnek tűnt a titkárnője hangja, aki felvette a telefonod. Mintha már találkoztam volna vele valahol.

- Nem a titkárnője, az egyik legjobb, legbizalmasabb munkatársa. Almási Emma. Vele fogok napi kapcsolatot tartani, ha megállapodunk.

- Emma?

- Ismered?

- Ismerem, pontosabban ismertem. Negyven éve nem láttam.

- Diákszerelem? - kérdezte Szabina minden féltékenység nélkül, és elnézően nézte férje elrévedő tekintetét - A korához képest jól néz ki, egészen csinos!

- Nem volt szerelem. Egy házban laktunk, a szüleink jóban voltak, néha összejártunk.

- Aha, értem. Tényleg régen volt, akkor én még nem is éltem! - jegyezte meg, és a hangsúlyt megemelve félreérthetetlenül célzott Emma korára.

Csaba nem hazudott. Tényleg egy lépcsőházban laktak, a szülők tényleg barátok voltak, és tényleg nem volt szerelmes Emmába. Amit elhallgatott, arra Szabina nem kérdezett rá. Nem érdekelte a negyven évvel ezelőtti történet, pedig annak voltak emlékezetes, nem feledhető percei, órái.

Csaba a nyolcadik osztályt fejezte be, Emma a gimnázium második osztályába készült. Nem volt csúnya lány, de nem volt szép sem. Társai elfogadták, kedvelték barátságos szerénységét, de a fiúk valahogy nem vettek tudomást nőiesedő domborulatairól. Jobban vonzotta őket a szép arcú Evelin, Edit, Ági, a gyakran kihívóan viselkedő Petra és Andi. Ez bántotta, és irigykedve hallgatta az igaz, vagy kitalált szerelmi kalandokat, a csókokról és házi bulikról szóló meséket. Egyre jobban ábrándozott egy igazi ölelésről. Csaba hasonlóképpen élte meg vagányabb, vagy hazudós társai beszámolóit. Vágyakozva nézegette a csinosabb lányokat, és kereste az alkalmat, hogy minél izgatóbb közelségbe kerülhessen valamelyikkel. Emma nem tartozott ezek közé, és ha nincs a tengerparti nyaralás, valószínű sosem történik semmi közöttük.

A Sárosi család augusztus első felében az Adriai-tengernél töltött tíz napot. Abban az időben már nem számított különleges eseménynek a jugoszláviai nyaralás, mégsem utaztak oda tömegesen a magyar turisták. Az akkor még egységes Jugoszláviában, különösen a horvát tengerparton, más, egy kicsit a nyugati világhoz hasonló körülmények fogadták a nyaralókat. Nem volt olcsó, de olyan árucikkek között is lehetett válogatni, amilyeneket itthon még nem, vagy csak nehezen lehetett beszerezni. Csaba szülei ajándékokat vásároltak barátaiknak, ahogy ez szokás volt közöttük, ha valamelyikük külföldre utazott. Emmára is gondoltak, kellemes illatú parfümmel kedveskedtek neki. Hazaérkezésük másnapján a szülők együtt vacsoráztak, Sárosiék élménybeszámolót tartottak, és átadták az ajándékokat. Emma nyaralni volt, csak négy nap múlva várták haza, így nem látták sikerült-e örömet szerezni neki.

A négy nap gyorsan elröppent. Este Csaba apja és anyja moziba menetek. A fiú egyedül maradt otthon, unottan nézte a televíziót, amikor csöngettek. Emma állt az ajtóban, és a szülőket kereste. Köszönetet akart mondani a parfümért, amit ki is próbált, és elégedett volt vele. Nem lehetett tudni, hogy a hosszabb távollét, a nyár, vagy az ábrándok okozták-e, de a fiú úgy látta, a lány előnyére változott, mintha még kedvesebb lenne, és szebb is, mint amikor utoljára találkoztak. Behívta Emmát a szobába azzal az ígérettel, hogy a szülők bármelyik percben megjöhetnek, pedig pontosan tudta: legalább két óra hosszat kellene várakozni rájuk. Beszélgettek a szünidőről, a nyárról, a nyaralásról, tengerről és mindketten érezték, valami ismeretlen vibrálás veszi körbe őket. Melegük lett, szaporábban szedték a levegőt, Csaba érezte, kalapálni kezd a szíve, és férfias változások kerítik hatalmába. Nem tudta mit, és hogyan kellene tennie, csak nézte Emmát, mert egyre jobban vonzódott hozzá. A lány felállt, mint aki menni készül, de nem ez történt:

- Mielőtt lejöttem hozzátok, használtam a parfümöt. Nagyon jó illatú. Nem akarsz meggyőződni róla? - kérdezte, és arca lángokban állt, karjait önkéntelenül kitárta, mert pontosan érezte, tudta, mi lesz a válasz.

A két arc összeért, előbb gyengéd puszikat leheltek, majd a szájak lassan találkoztak és az első, ügyetlen, de felejthetetlen csókba simultak. Egy kicsit eltávolodtak egymástól, majd újra és újra, egyre hosszabban ölelkeztek. Lassan a kezek is felbátorodtak, óvatosan elindultak a másik testét simogatva. Aztán, mintha megijedtek volna a borzongató gyönyörű érzéstől, Emma lágyan kibontakozott az ölelésből:

- Mennem kell, a mamám nem tudja, hol maradok ilyen sokáig!

- Megbántad?

- Nem, dehogy. Nagyon jó volt! - válaszolt szemlesütve, és elment.

Valóban nem bánta meg egyikük sem. A következő napokban, titokban többször találkoztak, és már nem állították meg kezeiket. Nem vallották be senkinek egymásra találásukat, amit más-más okból nem akartak megtenni. Az egyik délután, a búcsúzás délutánján, a ruha is lekerült róluk. Nem lettek egymásé, ahhoz még nem volt bátorságuk, de anélkül is, korábban elképzelhetetlen izgalmakat, és örömet éltek át. Két nappal később el kellett válniuk. Beköszöntött a szeptember. Csaba Sopronba ment középiskolába, ahonnan csak ritkán, ki tudja, mikor tud hazajönni. Emma szülei költözködést terveztek, mert kinőtték a másfélszobás kislakást. Az ősszel még leveleztek, aztán valamiért abbamaradt, nem találkoztak többet.

Sárosi Csaba nehezen aludt el. Emma emlékét idézte fel magában. Jól eső érzéssel nyugtázta, hogy a lány, illetve már bizonyára asszony, a hangjáról felismerte annyi év után. Nagy hatással lehetett rá, pedig akkor még semmit sem tudtak a szerelemről. Milyen lehet, mi történhetett vele, talán szívesen találkozna velem, Szabina szerint egészen jól néz ki - töprenget, és elhatározta: visszahívja, beszél vele. Földvári cégét könnyen megtalálta az interneten, a titkárnőtől az első szóra megkapta Emma hivatali elérhetőségét. Nagy levegőt vett, és beütötte telefonjába a számokat. Most már azonnal megismerte a hangot, amint megszólalt.

- Tessék! Földvári Ingatlanügynökség.

- Szervusz, Emma! Sárosi Csaba vagyok.

- No, csak. Ez aztán a meglepetés. - hangzott a nem túl barátságos válasz.

- Kérlek, ne haragudj, amiért nem ismertelek meg azonnal. Ahogy letetted a telefont rögtön beugrott. Nem mertelek visszahívni, úgy tűnt megbántódtál, haragszol.

- Valóban nem esett jól. Felejtsük el! Miért hívtál?

- Miért hívtalak? Mert egész éjszaka csak te jártál az eszembe. Emlékeztem a mi csodálatos találkozásunkra, az első csókra, ölelésre. Jó lenne látni téged, ha nem zavarlak.

- Ezért keresel? - érzékenyült el Emma, és mindent megbocsátott.

- Igen, látni szeretnélek, és beszélni veled. Annyi minden történt, történhetett velünk.

- Nem is tudom! Ismerem a feleséged, csinos, okos asszony, bizonyára boldogok vagytok. Mit mondhatnék én neked? Magányos ötvenes vagyok, semmi érdekes.

- Emma! Semmi sem az, aminek látszik. Te nem tudhatsz rólam semmit, és én sem rólad. Ki a boldog, és ki a boldogtalan? Ezt nem lehet telefonban megbeszélni. Találkozzunk, kérlek! Bármi is történt velünk, vannak olyan szép emlékeink, amelyeket szívesen idéznénk vissza.

- Úgy gondolod, lenne értelme? - bizonytalanodott el Emma, de már tudta, hogy igent fog mondani. Az emlékek őt is megrohanták, már a tegnapi furcsa beszélgetés után.

- Neked is el kell menned a hétvégi tárgyalásokra?

- Szombat délelőtt lesz rám szüksége a főnöknek, azután már nem.

- Akkor szombat délutántól miénk a világ. Mégis lemondom a baráti partit. Csak azt mond meg, hová menjek érted, és mikor?

- Hová és mikor? - tűnődött el Emma, majd gondolatban hozzátette: és vajon meddig? Vagy talán - reménykedett - vannak még csodák, és igaz is lehet Kovács Kati slágere: "Találkozás egy régi szerelemmel..."!

- Szóval? - sürgette Csaba türelmetlenül.

- Találkozom veled, ígérem! Átgondolom a dolgokat, és időben felhívlak!

Emma megtartotta szavát. Szombat délután két órakor találkoztak. Földvári doktor, Szabina, a cég jogi képviselője, és a két holland üzletember Székesfehérváron a Magyar Király Hotelben tárgyaltak. Emma, és Csaba a nem túl távoli Semiramis kávézóban randevúztak, hogy megbeszéljék a továbbiakat. A férfi csaknem egy órával hamarabb érkezett, maga is meglepődött izgalmán. Szabina előtt két házassága, néhány hosszabb-rövidebb kalandja volt, jóval fiatalabb felesége sem panaszkodhatott férfiasságára.

Balatonfüreden foglalt szállást mindkettőjüknek abban a reményben, hogyha Emma tényleg csinos, mint ahogy felesége mondta, akkor valóban felidézhetik az egykori emlékeket. Persze nem akarta lerohanni, majd lépésről lépésre halad. Bizonyára Emma is így gondolja - vélekedett -, hiszen különösebb ellenkezés nélkül egyezett bele a találkozásba, ami ma már nem szokatlan a hasonló korú nőknél sem. Két óra után néhány perccel megérkezett Emma. Valóban nem látszott rajta életkora, legalább öt évet nyugodtan letagadhatott. Rövid barna hajú, szimpatikus, kissé molett hölgy volt, szeme és tekintete alig változott, Csaba azonnal felismerte. Kedvesnek, vonzónak találta, bár kétségtelen, hogy más körülmények között valószínű nem kelti fel figyelmét. Régi ismerősöknek kijáró örömmel üdvözölték egymást. Kávét, süteményt rendeltek, beszélgettek. Csaba házasságairól, munkájáról, két gyerekéről mesélt. Emma ritkán szólt közbe, fürkészve nézte a férfi tekintetét, olvasni próbált szeméből. Már nem tudta tovább halogatni, hogy ő is mondjon valamit magáról.

- Közgazdász diplomám van, többnyire a szakmámban dolgoztam. Jelenlegi munkámat, munkahelyemet nagyon szeretem, úgy érzem a cég sikereiben nekem is részem van. Nincs családom, nincs férjem, az igazi, gondtalan szerelem nem talált meg. Voltak kapcsolataim, de egyikből sem lett házasság. Egyedül élek, nem panaszkodom.

- Szándékosan mondtad úgy, hogy a gondtalan szerelem nem talált meg?

- Hm! Véletlenül fogalmaztam így, de igaz. Két esetben más-más okok miatt nem volt bátorságom megtudni, hogy mit érez irántam az, akit szeretek. Egyszer pedig én nem tartottam vállalhatónak egy férfi szerelmét, pedig nem volt közömbös számomra.

- Akkor miért?

- Egy munkahelyen dolgoztunk mind a hárman. Ő, a felesége, és én. Tényleg szeretett, őszintén, igazán. Ezt egy nő megérzi. Elválni is hajlandó lett volna néhány év múlva, amikor a gyerekeik már nagyobbak lesznek. Az ilyen viszony azonban nem nekem való. Mit sem ér a szerelem, ha titkolni kell, azt pedig mindig gonosz dolognak tartottam, amikor egy férfi olyan helyzetbe hozza a feleségét, hogy az, mit sem sejtve kedélyeskedik a férje szeretőjével. Sajnos láttam ilyeneket, és persze fordítva is.

- Megértelek! Megkérdezhetem mi volt a másik kettő?

- Ezekről nem akarok beszélni! Inkább azt mond meg, mire gondoltál, amikor a telefonban arra céloztál, hogy nem vagy boldog!

- Fiatal, csinos nő a párom, aki azonban inkább sikeres üzletasszony akar lenni, mint feleség. Sokat dolgozik, sokat van távol, alig kapok belőle, tőle valamit. Kétségtelen sok pénzt hoz a konyhára, de nekem már nem arra lenne szükségem. Nyugalomra, szeretetre, asszonyra, nőre vágyom, akinek én vagyok a legfontosabb. Lehet, hogy meg kellett volna maradni a saját korosztályomnál, vagy tudomásul kell vennem, hogy ettől többet nem kapok tőle, keressek más megoldást.

- Ezt hogy érted?

- Sokat gondolkodtam ezen mostanában, és akkor váratlanul felbukkansz ifjúságomból, sőt gyerekkoromból. Lehetséges, hogy ez véletlen?

- Talán nem! - sóhajtotta Emma, és kezdte azt érezni, megtörténik a csoda, amiben reménykedett.

- Igen, én is így gondolom! Gyerekkorunkban, ifjúságunk küszöbén félbehagytunk valamit, és a sors most úgy akarja: folytassuk. Szerezzünk örömet egymásnak.

- Sokáig gondoltam rád, pedig tényleg gyerekek voltunk. Ma sem tudom miért szakadt meg a kapcsolatunk.

- Ez most már teljesen mindegy Emma! Újra megtaláltuk egymást, csak a mával törődjünk. Itt az autóm, Balatonfüreden vár bennünket egy szálloda, miénk a hétvége, menjünk, használjuk ki.

- A hétvégét? Csak a hétvégét? - kérdezte döbbenten az asszony, és kezdett összeomlani mindaz, amit eddig építgetett - Én úgy gondoltam ki akarsz lépni a válságban lévő házasságodból, amihez remek alkalom, hogy találkoztál egy régi szerelemmel!

- Emma drága! Miről beszélsz? Mi akkor sem voltunk szerelmesek, csak kíváncsi kamaszok, akik vágytak a másik nemre, az első csókokra, ölelésekre. Sosem gondoltunk másra!

- Lehet, hogy te nem! Te voltál az egyik olyan szerelmem, akiről az előbb nem akartam beszélni, akitől nem mertem megkérdezni: mit érez irántam. Most már látom, nagyon rosszul tettem. Ha tudom az igazságot, nem ápoltam volna szeretettel emlékedet.

- Ne haragudj, én azt hittem nem érzelmekre vágysz, csak gyönyörre, amit képes vagyok megadni.

- Bizonyára vannak olyan nők, akiknek ez így megfelel. Nekem nem. Összetörtél egy gyerekkori álmot, egy gyerekszerelem romantikáját.

- Sajnálom! Most mit tegyünk?

- Te azt, amit akarsz, nem érdekel! - válaszolt szomorúan Emma - Én visszamegyek a Magyar Király Hotelbe, és kitörlöm a gépemből a felmondólevelem tervezetét. Már nem gond, ha együtt dolgozom a feleségeddel.

Jelige: JZsuzsi

Fifi

A Szőke manó volt mindig is a legjobb barátom, akit a mi családunk csak egyszerűen Fifinek hívott. Tulajdonképpen alig értettem a szavát, mert volt neki kb. 6 foga összesen, de mindig egyetértett velem bólogatott mikor elmeséltem neki az aznapi haditervet és ilyenkor ölelkezve ültünk a patak partján.

Akkor még csak tizenegy éves voltam bolondos játékos fiú szerettem futni a fák között, ahogy a patak mosta a köveket szinte vezényszóra egyszerűen nem akartam tudomásul venni semmilyen rossz dolgot semmilyen szomorú helyzetet, és ezért semmi esetre sem gondoltam, hogy fájni fog, amit fog mondani leghűségesebb társam, csak azt éreztem akkor, hogy a szívembe kést szúrtak mikor megszólalt makogva.

• El kell búcsúznom tőled cimborám Peti.- jajveszékelt és fogait, azt a maradékot csikorgatta és az üres mézes bödönbe turkált közben és nyalogatta ujjait.
• Hová kell menned? - szipogtam.
• A fehér színű Óriáshoz...
• De ő annyira messze van - próbálkoztam újra és újra, hiszen emlékeztem régen arra a fájdalmas történetre, ami régen történt több évvel ezelőtt

Akkortájt még sokat olvastam hercegekről, katonákról bivaly erős legényekről. Azt terveztem, hogy én is az leszek valamelyik.

Sokat mesélt édesanyám, hogy a királylányokat csak bizonyos meseszerű dolgokkal lehet feltámasztani." De akkor még nem tudtam, hogy a Manó barátom megteszi helyettem ezt a félelmetes dolgot. Pedig már akkor is erősen kötődtem Jankához. Ahhoz a pirospozsgás lányhoz, aki a mellettünk lévő kunyhóba lakott édesapjával. Nagyon boldogan éltek együtt, sokszor láttam Jankát, ahogy fut a mezőn, a haja lobogott a szélben, a szoknyára perdült és sokat hullahopp karikáztak. Ki gondolta, hogy jön egyszer a zöld tenger és különböző félelmetes dolgokat hoz magával, mint például a háromlábú és fekete hajú kígyó, a piros lábú boszorkány, és a fehér Óriás.

Arra a sötétségre és hangzavarra, amikor történt Janka elrablása mindig is emlékezni fogok. Nagyon megijedtünk, szaladtunk körbe a patak partján, ami már akkor is hullámzott elég erősen.

Janka sikított, én meg felindulásomban akkorát ugrottam, hogy átugrottam a patak partját.

Átöleltem, de nem nyugodott meg.

Azóta rosszabbnál rosszabb dolgok történtek velünk, mígnem egy óriás egyik alkalommal széttiporta a kunyhójukat és elrabolta Jankát akkor hallottam róla utoljára. Tulajdonképpen hazudok, hamarabb, mert a Fifi hozott róla híreket.

Nem mertem féltem, érte menni, gyáva voltam. Két lehetőség volt megmenekíteni Jankát vagy az óriást megölőm vagy találok egy rózsaszínű lóherét, de az egyik nehezebb volt, mint a másik. Pedig már mindenhol voltam a boszorkánynál a kígyók királyánál és az óriások manójánál is tanácsért.

De csak rázták a fejüket, hogy nincs más lehetőség.

Mígnem a hős barátom előállt, hogy ő bizony segít rajtam, hiszen nagyon apró termetű hamar belopózódik az óriások házába.

Legyintettem többször lebeszéltem róla, de csak mondta mondta mondta a magáét, hogy ő bizony elég ügyes megtöri az átkot és hazahozza Jankát.

..és hogy lett Jankából királylány? kérdezhetnétek rögtön.

Az óriás feleségül vette. ..és mivel az óriás királyok királya így lett ő is királylány.

De hát nincs nálad se pogácsa, se iránytű, se bakancs, és semmilyen meleg kabát. - próbálkoztam újra és újra mikor fel akartam eleveníteni neki azt a nagyon szomorú esetet.

Percekig csendben volt. Tulajdonképpen nem tudtam örüljek-e neki, hogy meg sem szólal töpreng-e azon amit mondok, vagy beletemetkezik a kis gondolatvilágába.

• Oké adtam meg magam menj, utadra keresek egy rózsaszinű négylevelű lóherét és tedd bele bársonyruhás királykisasszony szoknyájába, akinek abban a pillanatban megtörik az átok és ahhoz megy feleségül, akihez akar.

De a mezőn a pataknál a forrás irányába sehol sem találtam rózsaszínű lóherét. Pedig elhihetitek, nagyon sokszor kerestem már mindenütt, hiszen régóta tetszettük egymásnak Jankával.

Fifi lehorgasztott fejjel búcsúzott tőlem én odaadtam a négy garasomat, amit gyűjtöttem ideáig és elváltunk.

Nagyon szomorú voltam. Soha életemben ennyire nem voltam még elkeseredve, hiszen sosem váltunk el egymástól ennyire sokáig, ennyire messze, ennyire félelmetes titokzatos ismeretlenbe.

• Kettő garas legyen nálad adott volna nekem vissza a kezéből kettő érmét, de mondtam neki majd gyűjtök megint, vigye magával szüksége lesz rá.

Fifi elindult én meg hazabandukoltam.

Otthon édesanyám sütött nekem pogácsát, főzött káposzta levest és én ledőltem az ágyamba aludni.

Későre járt már. Azon gondolkodtam, hogy hol hajtotta le a fejét a Manó barátom. Volt-e mit ennie, innia és talált-e végül rózsaszinű lóherét.

Fifi egy kilométer kövön aludt el, egy nagyon picin, az óriásról álmodott és a királykisasszonyról, akit ez a nagy balek, elvarázsolt. Akkor még nem tudtam melyik a legveszélyesebb az óriás, a boszorkány vagy a kígyó.

Szóval míg én otthon a kefét rágtam idegességemben, Fifi mélyen aludt és álmában leszámolt a gonosszal.

Az éhség felébresztette és folytatta tovább útját. Útja közben talált egy gombát és megette.

Elhagyta a sehol sem járt vidéket, a törpe világ batyuját, a boszorkányok üst világját, a kigyók marta elemózsniát, mignem odaért az óriások várához.

-Azért elmesélem, hogy mindenhol legyintettek, hogy bizony kell a lóhere, vagy az óriás megőlése. Egyik helyen adtak pogácsát, másik helyen teát, a harmadik helyen pedig egy kis vörösbort. Én mondom ilyen jót még sose ittam, pedig ezer éves idejű volt már.

Sehol sem volt egyszerű a napi betevőket elkérni, mindenhol volt egy kis kalamajka. A vidéket agyon kereste Fifi, sehol sem találta valószínű ezért lehetett sehol sem járt vidék, a batyuba a törpéknél csak hamu volt, meg egy garas, hiába próbált a törpék eszén túl járni a manó barátom, a boszorkányok üstjében, pedig a manókat főzték, úgy kellett elmenekülnie, a kígyóknál meg emberek álltak helyt különböző próbákon.

Már kezdte feladni, mikor arra eszmélt fel, hogy beleesett egy kútba és beütötte a fejét. Órákat aludt meg sem tudta mondani milyen nap volt.

Felébredt ránézett a nap sugarára és a felhők állására és megállapította, hogy valószinű már dél lehetett és arra eszmélt fel, hogy hirtelen oda került az óriások várához. Ő még ilyet nem látott morfondírozott magában.

Körbenézett és jajveszékeltek a manók mindenhol. Ennyi manót ő még életében nem látott, mint itt állapította meg magában.

-Jaj, nekem ez óriás - kiabálta az egyik.

-Nem mondod komolyan - fakadt sírva a másik.

-Nézd az orrát mekkora nagy... mutatta a harmadik

Manó barátom feltápászkodott a földről levette a sapkáját az egy lencséjű szemüvegét mondván jobban lát szemüveg nélkül megrázta nadrágját és felnézett az óriásra, aki éppen a fűben pofozott egy boszorkányt.

Hé, figyelj kiáltott rá

Meg se hallotta szemlélte magában és azon gondolkodott, hogy tudna hangosabban beszélni, hogy meg is hallja a behemót.

Felmászott a mellette lévő hét méteres almafára és megpróbált leszakítani egy almát, de az alma nehezebb volt.

Szóval útnak indult a vár felé, hiszen az óriás már ott sütkérezett a vár erkélyén addigra mire szegény felmászott az almafára. De a katonák - bár e magában ő is hangosan kuncogott - is manók voltak és azonnal észrevették leállították.

• Hé, te ott maradj csak ott kiabáltak.
• Az óriáshoz készülődőm - vágta rá.
• Nem mész te sehová - morogták rá.
• Nekem csak a rózsaszín lóhere kell nem tudjátok hol van- kérdezte Fifi, mert félt azzal kezdeni, hogy az óriást meg kell ölnie.
• Itt a parkban kiabálták..

A fejére csapott. hogy ez neki nem jutott eszébe, de nem csak neki senkinek sem.

Gyorsan letépett volna egyet, de megijedt, mert ahogy hozzá akart nyúlni elkezdett hullani a levele.

Még ilyet, ahogy egyre finomabban hozzá ért, úgy hullt egyre jobban a levele.

Hogy lesz ebből négy levelű lóhere gondolkodott, de az még hagyján hogy kerül majd a Janka szoknyájába. Hiszen az óriás úgy táncol Janka körül, hogy Jankának sosincs nyugta.

A varázskönyv csapott a homlokára Fifi az megirja, hogy marad egyben a lóhere.

A varázskönyvet még a boszorkányoktól kapta. Fel is ütötte az 500 oldalt, amiben azt irták, hogy a lóherét áztatni kell forró vizben tiz órán keresztül.

Ez nem nehéz gondolta, csak két dolog hiányzik tűz és víz. Tűzet rak és ott a folyó az jó lesz viznek sóhajtott fel.

Igy elkezdett tűzet rakni hamarjában. Na az egyik dolog meg van oldva számolta magában a másik dolog lesz nehezebb be lopozni az óriás házában. A tűzből reggelre hamu lett és megállapitotta, hogy a lóhere egyben maradt.

Az óriás várában hajnalba tudott csak bemenni úgy, hogy átverte a manó katonákat, különböző viccekkel, csak nagyon nehéz volt felmászni az óriások lépcsőjén.

Ott egy Óriás főnökbe ütközött, aki épp tojásrántottát sütött.

Gyorsan átrohant a konyhán végig a folyóson, mígnem az egyik szoba erkélyéhez ért, aztán oda szaladt Jankához beletűzte a négylevelű lóherét a szoknyájába és ez által megtört a varázs. Az óriásból béka lett, aki ijedtében elugrott. Janka meg megölelte Fifit és a boszorkányok seprűjével hozzám utaztak, aki tárt karokkal várta őket. Óriásnak végül nem lett baja és mindenki boldogan élt tovább.

Másnap lagzi lett megkértem szerelmem kezét, aki boldogan élt velem, míg meg nem haltunk és három gyerekünk lett.

Így éltünk rengeteg évig.

Jelige: István bácsi

Találkozás 50 év múlva

       Ha valaki hetvenkedik, akkor a legjobb kezelés mindenfajta bajra a séta. A hősünknél egy probléma akad állandóan, hogy nem szeret cél nélkül kóvályogni, ezért minden alkalommal valamilyen célt kell kitűzni maga elé. A közértes bevásárlás alkalmából megvehetné a kenyeret is, de azt inkább egy következő napra helyezi át, amikor elsétál az egy kilométerre levő pékségbe fél kiló rozs kenyeret venni. Egyik ilyen andalgó sétája alkalmán egy majdnem korabeli hölgy jött vele szemben, valahonnan ismerős volt, de ez már máskor is előfordult vele, hogy nem tudta hova tenni a vele szemben jövő, rá furcsán néző, sőt néha köszönő férfit vagy nőt, most is elbizonytalanodót, de most valami furcsa belső feszültség kezdett elhatalmasodni benne és három lépésre megállt, nem tudott megmozdulni. Közben az idegenek hit nő lassabban, de folytatta felé útját. Meg állt. - Ronda öregasszony lehetek, ha már nem is ismersz meg.

-Ez nem lehet igaz, egy belső hang azt súgja, hogy te Ági vagy! Miközben kővé dermedten állt a feszültséget a testében eláradó forróság váltotta fel.

-Megpróbálok magamhoz térni, bocsáss meg bénaságomért, hála istennek a belső érzéseim megbízhatóbak, mint a szemem. Hogyan csöppentél ide? Egyáltalán nem vagy öregasszony, ha valaki az ellenkezőjét állítaná, az bizony isten nem élné túl becsmérlő kijelentését! Nekem mind a mai napig te vagy a legszebb.

-Köszönöm kedves bókodat, látom a színház hatása még mindig él benned. Most már közelebb mehetnénk egymáshoz!- Megtörtént, egyszerre léptek egy más felé, majd hirtelen átölelték egymást. Egyszerre kezdet el potyogni a könnyük, először lassan majd, mint a záporeső. Megszűnt a külvilág számukra, végre a szájuk is megtalálta egymást. Furcsa lehetett az arra járóknak, ahogy két idős ember egymásnak ilyen önfeledten örült.

-Látod hazajöttem, igaz csak látogatóba, most már nem ígérhetem, hogy visszajövök, mert otthon két nagy fiam vár rám. Tudom már tettem szemrehányást, azért mert nem vártál rám és most már örökre el fogunk válni egymástól. -Sajnos. Nekem két lányom van, elváltam és elég régóta agglegény életet élek. Rajtad kívül egyetlen korombelivel sem tudnám elképzelni a közös életet. Gyerekeim elköltöztek, párban élnek, így én már elég régóta élem az unalmas és magányos életemet, viszont ha valahol megjelenek bevásárlási céllal, akkor nagyon kedvesen elbeszélgetnek velem a kiszolgáló hölgyek, ez az egyetlen szórakozásom. Ráérsz, van itt a közelben egy pizzás éterem, ott nyugodtan beszélgethetnénk, talán be is kaphatnánk valamit? - - Örömmel, pláne, hogy nem is ismerem és nincs különösebb programom, meg aztán úgyis régen sétáltam egy ilyen javakorabeli fess úriemberrel!

- Na, ez nem semmi, hogy még bókot is kapok, ha lenne csillag az égen, választhatnál és én megszerezném neked. De lehet, hogy csak egy ebédet tudok felajánlani neked. Jártál mostanában ebben a várossá avanzsált egykori faluban? Én szívesebben emlékszem a régi falunkra. Túl sok már itt az ember és szinte mindenki idegen számomra.

Elkezdték a valószínűleg utolsó közös sétájukat, lógatták egymás mellett a kezeiket, aztán összekulcsolták azokat, de valahogy ez sem passzolt, végül úgy döntöttek, hogy kipróbálják a koruknak leginkább megfelelő egymásba karolást. Ez bejött, elég közel is voltak egymáshoz és illedelmesnek is találták. Valahogy megváltozott a világ körülöttük, rácsodálkoztak mindenre, mintha most érkeztek volna a Marsról. Egymás szavába vágva hívták fel a figyelmet arra ,amerre elhaladtak, holott a férfi már unalomig ismerte a környéket, csak, hogy eddig egyedül sétált a környéken. Igaz lehet a mondás, kettesben még a legvisszataszítóbb dolog is szép lehet, pláne, hogy mintha a kora tavaszi napsütés is az ő kedvüket keresné. Megérkeztek valaha pizzériaként üzemelő, de most már inkább étteremként működő kicsinosított és bokszos vendéglátó üzemegységbe. Még le sem ültek, már ott is termett a fiatal és csinos pincérnő, első lépésként kértek étlapot majd megszabadultak az időszaknak megfelelő kabátjuktól. A férfi első lépésként át nyúlt az asztal felett és megfogta a hölgy kezét. Úgy gondolták ez a megfelelő kezdés egy várhatóan kellemesnek ígérkező délutánnak.

- Nos, miután a lelkünk megkapta a megfelelő feltöltődést, most nézzük, mivel gazdagíthatnánk testünket, hú, ez mintha egy kicsit kétértelműre sikeredett volna. De a régi mosolyod látom, megadja a feloldozást. Hiába öregember, nem vénember és volna mit bepótolnunk. Erről jut eszembe egy korábbi mondatod, szemrehányás, hogy miért nem vártam rád? Hát nem először ígérted meg, hogy haza jössz, aztán mégsem, most is azt írtad, sajnálod otthagyni a férjedet.

- Igen, de ezután nem sokára elváltunk.

- Csak akkora én már feladtam a reményt és gyorsan kikaptam egy fiatal lányt, majd hat hónap múlva elvettem feleségül. Ha valaki megkérdezi miért nősültem meg ilyen hirtelen, azt szoktam mondani, rá néztem az órámra, jé, már ennyi az idő, na, akkor megnősülök.

- Korábban nem voltak ilyen elszánt döntéseid! - Ez igaz, de mentségemre szóljon, ha együtt voltunk engem teljesen elvakított a szerelem, amit több esetben néha már untál, nem egy szakításunknak ez volt a gyökere. - Van benne némi igazság, de ez még nagyon az elején volt. - Sosem felejtem el a Gellért fürdőben töltött napot, május elseje volt, azt hiszem mind a ketten nagyon boldogok voltunk. Napozás közben és a vízben is állandóan összetapadtunk. Néha el is szégyelltem magam. Egyszerűen nem tudtam veled betelni, először láttalak fürdőruhában, egyszerűen szédítő voltál.

- Persze akkor még szűz voltál, ha meg nem sértelek? Igaz később viszont te lettél a szakálas ördögöm. - Van igazság abban, amit mondasz, de hát hol van már a tavalyi hó! Adjuk át magunkat az ebéd élvezetének. Ital még egy pohár gyümölcslé, én maradok a sörnél. Tudod mit egy kis hazai íz, együnk marha pörköltöt! Ez az ebéd közel három órát tartott, majd elindultak hazafelé, most már alig szóltak egymáshoz, a ház melletti sarkon magálltak és hosszan nézték egymás szemét, két tekintet, ami soha többé nem találkozik.

Jelige : "Késő fecske"

BALU

Olyan hirtelen értek mögénk, hogy megdermedtem az ijedtségtől. A hullámverés teljesen elnyomta lépteik zaját. Mikor felnéztem a vörös kövekről, ahol apámmal horgásztunk, senki sem járt a mólón. Aztán az úszóra és a vízlocsogásra figyeltem. Majd egy kellemetlen érzés késztetésére megint hátrafordultam s hirtelen egyenruhás nagyfiúk álltak fölöttünk komoran, és minket figyeltek. - Intézetisek - mondta apám, amit nem értettem mert még csak óvodás voltam. De úgy éreztem, hogyha ez a szó azt jelenti, hogy szomorú nagyfiúknak kettes sorokban kell állniuk és közben mindegyiknek combközépig érő rövidnadrágja, egyforma mellénye és inge van, az csak rosszat jelenthet.

És amikor apám hozzátette - nincsenek szüleik - , ijedtségem rémületté fokozódott.

Öt évvel később, tízévesen, egy csupa úszás, csupa evezés, csupa biciklizés, csupa tollas-labdázás és horgászás balatoni nyár után az évnyitóra igyekeztem osztálytársammal az erdei úton. S ahogy kiértünk a sportpályát elkerülő aszfaltútra, megint megpillantottam őket, mint az évek során már annyiszor, csak közben én is ahhoz a korosztályhoz cseperedtem.

- Intéze tisek - mondtam.

- Nincsenek szüleik!

- Tudom - felelte osztálytársam, aki tanárgyerek volt.

- Hozzánk fognak járni. Abban az évben a helyi nevelőintézet és az iskolánk kísérleti jelleggel közös osztályt indított. Az intézet ötödikesei szeptemberben nálunk kezdték a tanévet.

Akkoriban orvos szerettem volna lenni apám nővérének a hatására. Aki a harmincadik érettségi találkozóján, amelyre akkor jött el a gimnázium latin-magyar tanára először, azzal sietett volt osztályfőnöke elé:

- Képzelje tanár úr, orvos lettem!

- Csak?! - hangzott a válasz.

- Anna! Én azt hittem, hogy magából író lesz! Olyanok voltak a dolgozatai!

Ezt a történetet nagynéném csak nagyobb koromban mesélte el, amikor már verseket írtam s tudtuk, sosem lesz belőlem orvos. Az ötödik megkezdése előtt azonban még csak azzal példálózott, hogy egyetemi kollégiumában, ahol tízen laktak egy szobában és senki sem ismerte a másikat, ő ment oda először mindegyik szobatársnőjéhez: "Engedd meg, hogy bemutatkozzam!" És mindenki megszerette közvetlenségéért. Ez tetszett. Elhatároztam, hogy most, amikor hat új fiú jött az osztályunkba, én is kipróbálom ezt.

- Szervusz! Engedd meg, hogy bemutatkozzam! - léptem oda egyenként a hat félszeg, bizalmatlan, zavart fiú elé és egyenként kezet fogtam velük. Angyal suhant át az osztálytermen, mert abban a minutumban, ahogy végeztem ezzel, egyszerre hat barát-jelöltem lett. Hat konok, barátságtalan, egymással véd- és dacszövetséget alkotó, verekedős, nagyszájú, szeretetlen fiú fogadott a bizalmába. Először csak megkönnyebbült csodálkozással reagáltak a közeledésemre, a következő szünetben azonban már a nevemen szólítottak s végül együtt indultunk haza.

Reggelente egy férfi nevelő vezette őket. A hat fiú kettes sorban menetelt utána, de nem a járdán, hanem a műút szélén. Iskola után azonban felügyelet nélkül mehettek vissza az intézetbe. S nekem az az ötletem támadt, hogy megmutassam a rövidebb erdei utat. A sétány a hegyen keresztül szelte át a tölgyerdőt. S a fák közül hirtelen, hosszan elterpeszkedő tengeröbölként tárult elénk a Balaton a túloldali hegyekkel, amelyek jóságos óriásokként úgy ültek, térdeltek, hevertek a vízmedence körül, mint egy strandoló család. Az erdő túloldalán elbúcsúztam a fiúktól: ők az intézetbe mentek, én haza.

Egyre jobban összebarátkoztunk s rajtam keresztül a többi gyerekkel is sikerült valamennyire összejönniük. Tanáraink megkönnyebbülten látták, hogy az új fiúk beilleszkedése a remélt ütemben halad és jó szemmel nézték a ténykedésemet. Csakhogy én már másnap letértem az erdei útról, s "hegyi vezetőként" elvittem őket a homokszakadékhoz, ahol homokkőbe vájt, világháborús barlangmenedéket, vízmosást, nyúzott rókatetemet, sőt, a közelben egy feltárt avar sírt is megmutattam nekik. Meg egy-két olyan utat, ahol a lejtő meredélyén, hatalmas ugrásokkal, a táskánkat messze magunk elé hajítva, pillanatok alatt lezúdulhattunk a Balatonhoz. Három fiú különösen közel állt hozzám. Tamás, Zoltán és a túlkoros Tibor, akit magunk között Balunak hívtunk. Balu majdnem három évvel idősebb volt nálunk, ősszel született így évet veszített, de kétszer meg is bukott. Ő volt a főnök a hat fiú között de engem mégis egyenrangúként kezelt. Sőt, néha fel is nézett rám, talán nyaktörő vakmerőségem miatt, pedig egy fejjel magasabb volt nálam.

Barátkozásunknak az intézetben is híre ment, s egy nap Balu azzal állt elő: kérjem ki őket, mert az a szokás az intézetben, hogy kísérővel elengedik a srácokat családokhoz délutánonként. S valóban, több intézeti gyerek is kijárt fonyódi családokhoz, látogatóba. Olyan is történt, hogy valakit örökbe fogadtak. Apám, kifinomult szenzibilitása és egy-egy jól elhelyezett szó vagy gesztus segítségével percek alatt többet ért el náluk, mint a legtöbb tanár, év elejétől. De anyám is kitett magáért. Pogácsával, kakaóval kedveskedett, s hárman, egymást váltogatva jártak hozzánk: minden alkalommal értük mentem majd időre visszakísértem őket. A legtöbbször Balut, aki nagyon imponált nekem, mert kidolgozott izmai voltak. Az intézetben minden este több tucat mellső fekvőtámaszt csinált, utána pedig egy vascsövön, amit két emeletes vaságy felső korlátjára kötött fel, százszor felhúzta magát. Tízesével. Dús barna haja volt s az arcvonásaiban is lehetett valami különös, amit én nem tudtam jól megítélni, de a hatodikos-hetedikes lányokat felvillanyozta, bár ő félszegen elzárkózott előlük.

Leggyakrabban a villanyvasutammal játszottunk de Balunak el-elkalandozott a figyelme. Mellettem ült a szőnyegen, s ha anyám átment a szobán, akkor mindig őt kísérte a tekintetével. Néha anyám leült egy fotelbe és olvasott. Balut ilyenkor nem érdekelte egyik játékom sem. Beszélhettem hozzá, néha válaszolt is, de ha felnéztem akkor azt láttam, hogy anyámat nézi valami nagyon érzékeny, esendő arckifejezéssel, s amikor észrevette hogy nézem, mindig zavarba jött. Anyám tizenhét évesen, korengedménnyel ment férjhez. S egy évre rá, épp a házasságuk évfordulójának napján, megszülettem. Így amikor én tíz, akkor anyám még csak huszonnyolc éves volt; még kisportolt és nagyon attraktív. Keskeny, enyhén ívelt orra, magas homloka és barna haja törökösen széppé tették az arcvonásait. S ő már csak azért is nagy együttérzéssel fogadta az intézetiseket, mert három éves korától őt is nevelőanya, apai nagynénje nevelte. Sok gyerekes zalai családból adták örökbe az Andrássy úton lakó jómódú pesti rokonnak. Anyám olasz óvodába, német iskolába járt, majd gimnazistaként, 1953-ban, csoportos szalagtáncot táncolt a Népstadion megnyitóján. Tornatanárnőjük egy olimpikon volt. Egy évvel később, nyiladozó szépségére egyre féltékenyebb mostohájától hazaszökött az igazi szüleihez, falura. Pesti udvarlója - apám - ott kérte meg a kezét s onnan költöztek a Balatonhoz. Ahol apai nagyanyám és orvostan hallgató nagynéném, apám nővére lakott. Közben apám továbbra is Pesten dolgozott, anyám Fonyódon a háztartást vezette. Csak hétvégén találkozhattak.

Balunak mutált a hangja, amit szégyellt ezért keveset beszélt. Anyám kérdéseire "igen..., nem..., igen"-nel válaszolt. Valamiért nem mert a szemébe nézni, de amikor a szőnyegen ültünk s anyám elment mellettünk formás lábszáraival, mindig utána bámult. Amikor pedig anyám leült, hogy olvasson és keresztbe tette egymáson a lábait, olyankor Balu arca mindig elsápadt kissé és mélyebbeket kellett lélegeznie. Idővel megváltozott Balu kézfogás is. Erős szorítása a búcsúzáskor, amit mindig keményen szorítottam vissza, meglazult. Hátra vonta belőle a tenyerét. Mintha titkolt volna valamit, amihez a tenyerének köze van - gondolom most, de akkor nem gondoltam semmit. Csak éreztem, hogy valami megváltozott Balu lelkében és többet nem hívtam hozzánk.

Karácsonyra leesett a hó. Majd csupa balatoni korcsolyázással, csúszkálással, jéghokimeccsekkel, szánkózással, hógolyócsatákkal, erdő- és berekjárással eltelt a téli szünet. Az intézetiseket közben nem láttam. Aztán az első tanítási napon megtudtuk, hogy nem járhatnak többé az iskolánkba, mert a hat fiúból hárman megszöktek. Tamás, Zoltán és Balu. Akiknek - mint utóbb kiderült - mégiscsak voltak ilyen-olyan szüleik és a fiúk, Karácsonyra, haza akartak szökni hozzájuk. A második emelet rács nélküli WC-ablakából ugrottak ki egy magas hókupacba. Ahogy a szakadéknál szoktunk a laza homokba ugrálni, iskolából jövet, hazafelé.

Csak ők most nem értek haza. A rendőrség még útközben elfogta mindhármójukat, s végül Aszódra, javító-nevelő intézetbe kerültek. Az eset mélyen megrázott, de soha senkinek nem beszéltem róla. Hallgatásba burkolóztam, ha más említette. Végül tizennyolc éves koromban "írni" kezdtem egy novellát ebből. Nem papíron, hanem csak fejben csupán, de már akkor is, ahogy azóta mindig, a befejezés született meg először. Mert én "farfekvéssel" hozom világra a novelláimat. S csak hosszú évekkel később, útban a harmincadik érettségi találkozómra, a vonaton bújt ki fejemből a novella többi része. - Hol lehetsz Balu? Gondoltál-e rám sokat, vagy első szerelmedre, anyámra, aki olyan korán megőszült?

Jelige: Tűz

LILIOMSÁR

Levél Hajnóczy Péternek, ha jár oda még posta...

Szegény Hajnóczynak, többek közt, az volt az egyik ősproblémája, még amikor a Liliom vendéglőbe jártunk, hogy ne nyáladdzunk a művészeten. Minek?/ Még Óbabilon előtt történt mindez./ Ha megy, megy a dolog, s örüljünk neki, ha nem, hagyjuk a francba. Ez is kegyelmi kérdés, mint minden. - Edward Munch-öt is orvos barátja kigyógyította az idegbajból és az alkoholizmusából: meg is lett az eredménye, három évig pocsékabbnál pocsékabb képeket festett. Aztán visszaszokott a vodkás keserűlikőrre. Szóval, nem pattog a Jóisten ujja közt sem mindig szikra, amikor csettintget, akkor mi hová akarunk tolakodni? De Ő legalább nem ítél meg minket - legalábbis majdcsak valamikor, de ez már eszkatológia, ahhoz meg végképp semmi közünk, és még lehetne sorolni, hogy mibe ne üssük az orrunkat, mert nem kaptunk rá kiképzést, sem engedélyt.

Ez az egész arról jutott eszembe, hogy egy tehetséges srácot - hozzám képest ifjonc - egy középkorú, öregedő tulok, mint én, csípőből megítélt a szemem láttára, fülem hallatára, s azután elégedett volt magával. Valami végtelen hülye szón kerekedett ki az egész. Én csak azt mondtam, mivel a fröccsöm után voltam, hogy több, mint 300 ezer szóból áll nyelvünk nemzeti szókincse, s ennek fényében röhejes a kétszer tízezres " kifejezéslovag"párviadala. Persze, a szórend, stilisztika, hangulat, de végül is inni jöttünk a kocsmába meg politika, nők, kevés kortársirodalom, minimál foci...

És mondom: megint munkanélküli vagyok a csökött diplomáimmal együtt, a spanyolt és az angolt, szerintem hónapokig kellene újrakefélni, hogy dicsőséges szintekre kerüljenek, ha nem hülyültem volna közben, ugye azok az állítólagos neuronkapcsolatok megváltozása. És az egész országot tovább süllyesztik, ja, és közeleg a Karácsony, amihez nyilván nem kell pénz, de mégis valamicske jót tenne, mert havi minimálból, közel a nyugdíjhoz nem leányálom. Mire csődör barátom, ki azért egy multi zsíros csecsén lóg 330 ezerért /, soha nem voltam irigy még a legdisznóbbakra sem/ benyomja nekem a bigott, ezerszer hallott hazug: "Hogy, ha valaki nagyon akar..." kezdetű mozgalmi dalt, mely több, mint két évtizede valakiknél csúcson van. Válaszoltam neki, hogy ez, sajnos három körödbe kerül, és meghívod a fiatal írópalántát is, különben itt hagylak, mint Szent Pál az oláhokat.

Elkomorodó tekintetemből érezte, hogy nem sokat pendlizek eme kérdésen. - Jó, hülye voltam, gyónta meg nekem, hogy a fiatal Rimbaud ne hallja.

Ennek semmi értelme mondtam, mert, ha kihozzák a bort, biztosan tudni fogja, hogy te voltál a " gáláns".

- Hol töltöd a Karácsonyt?! - próbált humanitárius erőket kipasszírozni magából multi-génmanipulált cimborám.

Ha minden a legjobban megy, akkor a Mennyek Országában... - Mi van veled, nézett rám álságos aggodalommal régen látott egykori jó barátom, aki szinte teljesen elfajzott az idők során.

Közben kihozták a fröccsöket, a kis Rimbaud érezte a feszültséget, meg se pisszent, csak csendesen kortyolgatott.

- Mióta láttuk egymást?- kérdeztem. - Tán másfél-két éve...- Nos, őszinte leszek, elváltunk, a gyereket elvitte az asszony, még csak tíz éves a gyerkőc, én meg vén múmia vagyok, gyerektartás, munkanélküliség, se fordítás, se tanítás,se külföldi pályázatok, bár múlt héten elmentem betonozni és sittet hordani Vecsésre. - A harmincas csajok tapadnak, de mit csináljak velük: két-három hónap, ki sem ismerem magam rajtuk, s már le is lécelnek, nem tudnak főzni, mosni, ügyeket intézni, cselédnek érzik magukat, ha effélékre kérem meg őket. De már ennek a korszaknak is vége. Ha háromszor nem mászod meg egy nap az efféle csajt - reklamál. - Mindent egyedül! - ez az új túlélési taktika. Már hiába mondom el a fiataloknak eredetiben a Spártai harci dalt, azt hiszik szenilis marha vagyok. Volt valamiféle őserkölcs ezekben a sorokban, Istentől való, amit átvett az ember, hogy lelki békére találjon:

"És az elaggott férfiakat, mert lassú a lábuk, hátra ne hagyjátok, mentve saját magatok ,mert szégyenletes ám az, hogyha elesve az első sorban fekszik idős férfi az ifjak előtt."

Szép, nagyon szépen szomorú, mondta Rimbaud, és koccintott velünk.

Még korai siratni magad barátom, mondtam az alig ismert, de mégis megáldott, egyszerű srácnak, aki nálam is szegényebb volt, s " hívott egy kört", aminek én örültem - özvegy asszony két fillérje -, míg egykori barátom bosszankodva nézte a kiégett sárga füvet a földön. Látszott rajta, hogy érzi a a légüres teret kettönk között, pedig csak két év telt el.

Sokáig csendben iddogáltunk.

A nagyfiad hol jár?- kérdeztem sok idő után. - Nem fogsz örülni neki, hangzott a furcsa válasz

. - Te örülsz? - Igen. Mérnök egy olajfúrótornyon Norvégiában.- Az remek munka, bár, cudar kemény lehet... - Az. No, meg iszik, mint a gödény. - Van , aki munka nélkül is iszik, mint az állat, akire csak úgy ráfogtuk...Az ausztrál jáspisbányászok, akik mellesleg őslakosok, halálra vannak ítélve. Megmutatták a féljenkiknek, hol lehet jáspist fejteni külszínen. A fehérek lefoglalták a területet,s az aborigináloknak szociális segélyt adnak, amit egy hét alatt elisznak, a család meg édesgyökereken és kenguru húson él. Rezsi nincs. Légkondicionálóra nem futja - még ha egy egész falu fogna is össze, akkor sem. - Azt mondják a fehérek: az őslakók megszokták a klímát, az éhséget, vadászni nem kell már, s a whisky elűzi a hagyományaikat is. - A fehéreknek a kengurukkal van a legtöbb bajuk Az állatok szaporodnak - hátravonulva, a kontinens belsejébe - , s igényük van a táplálékra, emiatt kóborolnak, mint tették ezt több tízezer éven át.

Iszunk rövidet? - Nem. Az én májam már nem bírja, a Gamma GT-m 600! Igaz, Dél-Amerikában minden ocsmányságot össze lehet szedni. Egyedül az egyház foglalkozik a nagybetegekkel, s 2 év Chile, Peru, Bolívia, Ecuador. Baktériumtól is kaphat az ember ilyesmit.

- Ennyi helyen járt? - nézett rám Rimbaud. - Sokkal több országban kóboroltam, de meg is kaptam a magamét...- Mi szépeket ír, kedves, fiatal barátom a verseken kívül?

Csak halált hozó poémákat... - Az nem baj, a fiatalok mindig a halállal próbálnak diskurálni, izgatja őket az ellenpólus. Az öregeket is az ellenpólus érdekli, azaz nem más, mint: az élet. Nagyon kevés kivételről tudok. - Tudna azért legalább egyet mondani? - Na, de melyikre? -

Nem is tudom... - Hát, ez az, itt van a kutya elásva, mondja a belső-ázsiai magyar. Igazából Csokonait mondanám, a vitézt, mert ő már17 évesen legyőzte a halált, majd 25-30 esztendősen farkasszemet nézett az élettel, s ebbe halt bele. Mindent tudott, amit egy nyolcvan esztendős, idős, bölcs ember. Itt halok meg e setét erdőbe, a szomszéd pór eltemet, mondja. A dantei színjáték nyitását felülmúlja, szerintem. - A miszticizmusa miatt, igaz? -

Igaz. Na, meg a kegyelem miatt, ezt soha ne felejtsük hozzátenni. A miszticizmus nem más, mint a láthatatlan világban való bizonyosság. Hagyjuk az egészet, mert kiszáradtam. Igyunk.

Régi multibarátom a beszélgetés alatt végig hülyén és közömbösen bámult minket. Valamit próbált helyrerakni, de nem ment neki, és nem az italtól. - "Te mindig bolond voltál"- nézett

rám.

Szent Pál Szeretet himnuszát ógörögül, igen, tőled tanultam, s kinek mondjam el, bár erre te azt vágnád hozzám, hogy nem mondani kell - gyakorolni.

Közben kijött a pultos lány a kerthelyiségbe, ami három akácból állt, bekerítetlenül. Koszos kötényben, lomposan, pedig nem volt csúnya teremtés. Meg volt mindene, s még mosolygott is rám elárvultan. Tudom, most azt gondolod, hogy én meg folyton-folyvást praktikus. De a három kölyköt ki a fene nevelte volna fel, ha nem keresek pénzt? "Én is tudtam valamikor." Úgy bámultam, mint Assisi Szent Ferenc a szeráfot, amelyik három aranygolyót gurított felé. Magát a Szentháromságot." Na, ezt fejtsd meg ,barátom. Három tökéletesből egy tökéleteset kell csinálni. Menni fog?" - mosolygott az égi küldött. S akkor jött a meglepetés, az alkonyati fényekben a rusztikusan összeácsolt asztalra helyezett egy szerény üvegvázát, amiben egyetlen szál liliom virított. Liliom. Rimbaud is meghökkent, föl is hajtotta zavarában a maradék borát, s látszott rajta, azonnal beleszeretett a csutakos felszolgálóba, aki halványan rájuk derült, közben kitisztította a hamutartókat, megigazította az ócska, kalocsaira hajazó rongyos terítőt, s akár Cato vagy

Cicero, kifigyelve a legretorikusabb pillanatot, megkérdezte: "kérnek még valamit?"

Rimbaud összevissza hadonászott a levegőben, mint, amikor a jó diák a padból kiugorva meg akarja mondani a helyes választ. - Az édes borból kérnék kettő vagy három decit. - Mégis, mennyit? - Önre bízom, kisasszony - Ez a kisasszony szó úgy hangzott, mint egy rokokó tükörteremben, finom vonósnégyes zenéjével a háttérben a pacalpörkölt kifejezés.

Szóval, Rimbaud-ot elkapta a hév. Amikor kivonult a mosdóba fiatal barátunk, multicimbi, vagy nem tudom, minek nevezzem, könnyesre röhögte magát a fiú naivságán és ünnepélyességén. Én csak néztem rá merőn, kígyótekintettel. - Mit nyerítesz, őrült?! Szerintem, még húsz sincs. Te milyen voltál anno...?

A fiú elnézést kért, hogy a pultnál marad, s nem jön ma már vissza az asztalunkhoz, s barátságosan vállba veregetett. A cimborával kezet rázott, s eltűnt.

A multi már be volt rúgva. A nyereségről meg gazdasági számokról beszélt, józanul sem fogtam volna fel azt a sok marhaságot, amiből persze, sokan híznak illetlenül/ eufemizmus/.

Jó két hét múlva csámborogtam be ugyanabba a Liliom kocsmába. Kerestem a pultoslányt. A harsány, foghíjas, drabális kiszolgáló csak ennyit mondott: nyolc-tíz napja ment el, avval a kis tejfölös szájúval, s azóta se hallani róluk.- Hajnóczy csak haloványan mosolygott törzshelyén, az ablak mellett. Nézte felülről ezt a furcsa világot...

Jelige: Hópehely

Palackba zárt szerelem

Miklós kibámult a vonat ablakán. Lassan sötétedett már, de egyébként sem látott sokat az elsuhanó tájból. Gondolatai a másnapi irodalmi beszámolóján jártak. Már megcsinálta, mielőtt hazautazott. Nem is értette, miért foglalkozik vele, hisz a kisujjában van az egész. Ami érdekelte, az egyszerűen csak megmaradt a fejében. Akár most itt, a vonaton is hibátlanul megtartaná a kiselőadást. Annyira lekötötték gondolatai, hogy a mellette ülő lány csicsergése sem zavarta. A csendet szerette, és most sikerült kirekesztenie a külvilág zaját. Először meg sem hallotta, csak mikor a lány kicsit oldalba bökte, akkor eszmélt rá, hogy tőle kérdezi, mennyi az idő. Megmondta, majd önkéntelenül ránézett a lányra és végigmérte. Olyan volt, mint a legtöbb lány. De mégse. A szemében és a szája zugában volt valami pajkos, játszi huncutság, ami aranyosan kislányossá tette az arcát. Kezével rövidke szoknyáját húzogatta, csuklóján a karórája épp annyit mutatott, mint az övé. Elmosolyodott magában. Vette a lapot, és néhány perc múlva visszakérdezett:- Megmondanád, mennyi az idő? Mindketten elnevették magukat, és a lány a végállomásig csak neki csicsergett, de Miklós egyáltalán nem bánta. Julinak tetszett a fiú. Végig azért drukkolt, hogy Miklós találkozni akarjon vele, mégis - mint aki jól meggondolja - erősen ráncolta a homlokát, mielőtt kimondta az igent a másnapi randevúra.

Gyorsan egymásra találtak. Juli nagyra értékelte Miklós komolyságát, határozottságát, tudásvágyát. Ő lazább volt, talán épp az ellentét vonzotta őt ennyire a fiúhoz. Amikor csak lehetett, együtt voltak. Ha volt pénzük, beültek valahová, de legtöbbször a városban sétáltak. Leesett az első hó, amikor először ment szerelméhez az albérletébe. Amint beléptek a szobába, azonnal szemébe tűnt a katonás rend Miklós íróasztalán: jegyzetek, töltőtoll és egy tintásüveg.

- Te töltőtollal írsz? Ez már rég elavult.

- Mindig is azzal írtam, és azzal is fogok.

- Azzal a nagy emberek, az írók írtak - nevetett Juli.

- Hátha egyszer én is az leszek-mosolyodott el Miklós.

- Akkor rólam is írsz majd? - kérdezte incselkedve, de Miklós nem válaszolt. Magához vonta, és egy hosszú, szenvedélyes csókkal elhallgattatta a csicsergő lányt...

*

Jó ideig boldogok voltak, mint a mesében, mégsem úgy végződött, mint a mesék. Az idő múlásával Juli kezdte úgy érezni, elmúlt a szenvedély. Lassan nem több Miklós számára, mint az íróasztalán rendben sorakozó tárgyak: a töltőtoll vagy tintásüveg, melyekhez megszokott egyhangúsággal nyúlt. Szomorú beletörődéssel vette tudomásul, de nem szólt. Egy nap találkozott valakivel. Döntenie kellett. Félve, szorongva állt Miklós elé, de kimondta: vége. Miklós először azt hitte, Juli szokásához híven, megint bolondozik, és tőle szokatlanul erélyes hangon akart rászólni, hogy ezzel ne vicceljen, de meglátta kedvese arcát, és tudta, ez most nem játék. Értetlenül és döbbenten állt. Még próbált volna kérdezni, de Juli csak állt lehajtott fejjel és hallgatott. Végül Juli törte meg a csendet:- Ne haragudj! Szeretett volna minél előbb véget vetni ennek a kínos helyzetnek. Sajnálta Miklóst, neki is fájt, nem akarta őt bántani, de nem tehetett mást, már várta az új szerelem...

Miklós sokáig azt hitte, csak rossz álom az egész, amiből egyszer csak hirtelen fölébred, de rá kellett jönnie, Juli végleg elhagyta őt. Esténként csak ült az íróasztalánál, és maga sem tudta, mire vár.

Egy tavaszi reggelen, ahogy a töltőtollába tintát húzott fel, eszébe jutott, ahogy Juli azon csodálkozott, hogy töltőtollal ír. Felidézte a lány kedves alakját, nevetését. Még mindig fájt a hiánya, de nem akarta, hogy fájjon. Felejteni akart, minél előbb elfelejteni a csalódást. Hirtelen mozdulattal megragadta a tintásüveget: - Szerelmem, bezárlak a tintásüvegembe. Palackba zárlak, mint a szellemet a mesékben- suttogta. Erősen rácsavarta a tintásüveg tetejét, és zakója bal felső zsebébe süllyesztette az üveget.

*

A férfi kilépett a könyvtárból. Elvakította a Nap. Szemét hunyorogva szoktatta a fényhez. Imádta a nyarat. Minden porcikája élvezte, lubickolt a melegben. Akárcsak tavaly, a velencei nyaralás idején. Kellemes bizsergés járta át a testét. Vajon mikor láthatja újra szerelmét, a napfényes Itáliát? De most nem akart semmi másra gondolni, csak az örömre, amely ma érte. Jóleső elégedettség töltötte el, mikor megtudta, újabb írása jelent meg. Könnyűnek, gondtalannak érezte magát. Fiatal lányok mentek el mellette nevetgélve, utánuk fordult, kedve lett volna velük nevetni. Hirtelen megszaporázta lépteit, hogy elérje a buszt. Térde roppant egyet, de még fiatalosan kapaszkodott fel a járműre. Nem ült le, ült eleget a munkahelyén. Alighogy elindultak, a busz nagyot fékezett. Erősen megmarkolta a fogantyút. Sikerült talpon maradnia, de a tőle távolabb álló nő kezéből kicsúszott a fogantyú, és hatalmas irammal, rémült arccal egyenest felé tartott. Sikerült elkapnia a lányt, még mielőtt menthetetlenül elterült volna a földön. A helyzet komolysága ellenére volt valami komikus a jelenetben, de elfojtotta kitörni készülő nevetését. Mégis, hogy venné ki magát? A lány zavartan mentegetőzött. Miklós ránézett. Alacsony termetű, kék szemű, szőke hajú, fiatal lány volt. Szája szegletében a történtek ellenére-vagy pont azért- mosoly bujkált. -Juli - nyilallt belé-, pont ilyen volt Juli... Ugyan ilyen mosoly bujkált az ő szája szegletén is, mikor valamilyen mókára készült. Szíve gyorsabban kezdett verni, nem tudott másra gondolni, csak egykori nagy szerelmére. Egymás után tolultak föl benne az emlékek. Már becsukódtak az ajtók, mikor észrevette, hogy le kellett volna szállnia. Most visszagyalogolhat egy megállót. Nem is baj, a séta alatt legalább kitisztul a feje.

Otthon csak egy gyors csókot nyomott felesége homlokára, odaköszönt a fiainak, aztán egyenesen a ruhásszekrényhez sietett. Régi zakója bal felső zsebében közel 40 éve ott lapult a tintásüveg. Egy darabig a kezében szorongatta, mintha nem tudná, mit kezdjen vele. Aztán leült az íróasztala elé. Sokáig nézte, végül kinyitotta a tintásüveget, megtöltötte a tollát, és írni kezdett...

*

A gyerekek dolgozatot írtak. Juli a tanári asztal mellett ült, és kinézett az ablakon. Fáradtnak érezte magát, pedig ez még csak a második órája volt, és még csak beszélnie sem kellett. Régóta foglalkoztatta a gondolat, de most már végleg eldöntötte: nyugdíjba megy, elég volt a 40 év. Ez az utolsó tanéve, és ebből is már csak néhány hónap van hátra. Kibírja, persze hogy kibírja. Végül is még viszonylag könnyedén szaladt föl naponta többször a második emeletre. Nem is annyira testileg fáradt el, hanem úgy az egészből elég volt. Pihenni szeretne, az unokáival játszani, olvasni. Neki többé ne csöngessenek! Felállt az asztaltól, végigsétált a padsorok között, újra kitekintett az ablakon. Szeme felragyogott. Örömében hangosan felkiáltott:--Esik a hó! Nem bánta, hogy a gyerekek kiugráltak a padokból, és az ablakhoz tódultak. Mikor újra helyre állt a rend, az ablakhoz lépett. Hatalmas pelyhekben szállingózott a hó. "Csikorog a hó csizmája, a bokrokon semmi málna"- jutott eszébe a versike, melyet ki tudja hányszor mondott el annak idején gyerekeinek. Szerette a telet, különösen a hóesést. Ilyenkor sose hagyta ki az esti sétát, miközben Holle anyó meséjére gondolt, ahol a szorgos lány jól fölrázta a dunnát, csak úgy szálltak a pihék, és olyankor odafönn a Földön sűrűn hullott a hó. A mese és az esti séta gondolata jókedvre derítette.

Mire kicsöngettek az óráról, a szürke táj fehérbe öltözött. A szünetet az udvaron akarta tölteni a hóesésben. Gyorsan lesietett a lépcsőn, belépett a tanáriba. Az asztalán egy nagyobb méretű, vastagabb boríték várta. Ahogy rátekintett, szeme elhomályosult, szíve a torkában dobogott. Kivette a borítékból a könyvet, belelapozott, majd a táskájába csúsztatta. Kicsorduló könnye pacát ejtett töltőtollal címzett lánykori nevén...

*

Miklós az íróasztalához ült, és bekapcsolta a számítógépét. Többször is elolvasta Juli levelét. Nem tudta mire vélni. Nem számított rá. Nem akart ő mást, csak elküldte a könyvet. Emlékezésül, hisz róluk szólt, régi szerelmükről. De hát azóta már eltelt 40 év... Tanácstalan volt. Nem akarta megbántani Julit azzal, hogy nem is válaszol neki. Egy darabig még gondolkodott, azután hozzákezdett a gépeléshez. Mikor elkészült a levéllel, kikapcsolta a gépet. Tekintete az íróasztalán álló töltőtollra és az ott felejtett régi tintásüvegre tévedt. Nagyot sóhajtott, aztán határozott mozdulattal a szekrényhez lépett, és a lezárt tintásüveget régi zakója bal felső zsebébe rejtette...

jelige: húr

A téma: Isten

Újra és újra eszembe jut a tegnapi pályázat szövege, amit csak úgy futtában olvastam végig. Nem hagy nyugodni. Soha nem próbálkoztam még csak hasonlóval sem, mindig saját magamnak festettem, a saját örömömre, azért, mert szeretek festeni. Azért, mert így adom ki magamból, ami éppen kínoz, de azt is, ami boldoggá tesz. A lelkem lenyomatát viszem fel a vászonra, ami hol sötétebb, hol élénkebb színekben tündököl. Nem vágyom arra, hogy mások dicsérgessék a képeim, és arra sem, hogy esetleg pénzt keressek velük. Az egyetlen, amire vágyom néha, az az, hogy egy műteremben láthassam viszont valamelyiket. Hogy azt láthassam: emberek állnak a festményem előtt, és nézik. Őszinte figyelemmel nézik. Nem kell, hogy odajöjjenek hozzám utána és mondjanak valamit, csak nézzék. Mártózzanak meg benne, érezzék néhány másodpercig azt, amit én éreztem, miközben az ecsetem siklott a vásznon.

Ezért nem hagy nyugodni ez a pályázati felhívás. Mert azt ígéri, hogy a legjobb alkotások egy műteremben kiállítva fogják várni az eredményhirdetést.

Ölembe veszem a laptopom, az előzményekből kikeresem a Nap-Hold-Csillag Tehetségkutató Egyesület honlapját, és olvasni kezdek.

"A pályázat célja, hogy a résztvevők a képzőművészet eszközével mutassák be, mit jelent nekik Isten, mit jelent a hit, a vallás.

Elfogadott méretek és technikák: mind a méret, mind a technika szabadon választott.

A beküldött pályaműveket szakértő zsűri bírálja el, a legjobbnak ítélt 25 alkotásból műtermi kiállítást szervezünk.

Díjazás:

1. díj: 10.000 Ft egyszeri ösztöndíj + oklevél, valamint egész éves kiállítási lehetőség valamelyik budapesti galériában. 2. díj - 3. díj: oklevél.

Eredményhirdetés a kiállítás megnyitóján lesz, helyszínről és pontos időpontról a jelentkezőket e-mailben tájékoztatjuk."

Ezután már csak technikai információk következnek, a jelentkezés módjáról, határidőről, hasonlókról.

Többször egymás után átolvasom a szöveget, megkeresem a térképen, hova kell bevinni a kész alkotásokat, rejtett buktatók után kutakodok, de nem találok semmi kivetnivalót a pályázatban.

Belevágok.

Elvégre mit veszíthetek?

Kikapcsolom a gépem, átsétálok a dolgozószobának használt kis lyukba, ahol a festőállványom és a kész képeim sorakoznak. Tudom, hogy több olyan alkotásom is lapul ebben a kis szobában, ami témájában megfelel a pályázati kiírásnak, így először ezeket keresem elő. Kettőt is találok, ami biztosan beküldhető, de azért úgy döntök, egy újat is készítek. Elvégre szombat van, nekem semmi dolgom, a fehér vászon pedig hívogat, könyörög érte, hogy végigsimítsam az ecsettel. Már miközben előkészülök, látom lelki szemeim előtt a képet, amit meg fogok festeni. Alig várom, hogy nekikezdhessek.

Az alkotás minden pillanatát élvezem, egészen attól kezdve, hogy a színeket a palettára nyomom, hogy az első ecsetvonást meghúzom, minden egyes mozdulatot, minden másodpercet teljes szívvel élek át. Belefestem magam a képbe. Nem érzékelem az időt, nem is akarom. Ilyenkor kizárok mindent, ilyenkor csak a most van, csak a jelen, csak ennek a pillanatnak a megismételhetetlen szépsége, az alkotás szabadsága, a nyugalom, amelybe csak egy csipetnyi izgalom vegyül, amikor a festmény életre kel. Elég egy jól eltalált szín, egy kontraszt, egy meglendített, kissé furcsa ecsetvonás, hogy a kép valóban alkotássá váljon.

Hátralépek a vászontól, magamba fogadom a látványt. Ez a kép is belőlem született, az én gyermekem, az összes többivel együtt, ami körülöttem lóg, hever, vagy éppen támaszkodik a kis szobában. Ismerkedem vele, barátkozom, elfogadom. Megszeretem. Szeretem benne a rengeteg kéket: az ég kékjét, amely körülöleli a pillangót, és azt a sokféle, az egészen mélykékből a szinte fehérbe forduló kékig az összeset, amivel a pillangó szárnyait megfestettem. A virág, amelyre éppen rászállni készül, narancssárgában tündököl, így a kontraszt szinte vibrál a vásznon. Még pár percig iszom a látványt, aztán nekikezdek a rendrakásnak. Változó hevességű szívdobogások kísérik gondolataimat, amikor elképzelem, milyen érzés lesz odaadni egy idegennek a képeimet. Milyen lesz szembesülni velük egy kiállítóteremben, vagy milyen lesz elfogadni, ha nem kerülnek be a legjobbnak ítéltek közé. Mire végzek a pakolással, már nem is vagyok biztos benne, hogy akarom ezt. Elvégre boldoggá tesznek engem ezek a festmények így is, ebben a zsúfolt, szűkös szobában, egymás hegyén-hátán. Boldog voltam az elmúlt néhány órában is, amig a milliónyi isteni csoda közül az egyiket megfestettem. Boldog vagyok, amikor ránézek az én kéklő pillangó-gyermekemre.

A szobát végül úgy hagyom el, hogy nem döntöm el, mitévő legyek. A hétvégét adom magamnak gondolkodási időnek. Vasárnap estig adok magamnak időt, hogy döntsek.

Jóleső izgalommal a gyomrom tájékán pillantok a naptárra: éppen két hónap telt el azóta a vasárnap este óta, amikor meghoztam a döntés. A festményeimet elvittem a pályázatra. Furcsa érzés volt megválni tőlük, de azzal nyugtattam magam, hogy nem örökre szól a búcsú. Visszakerülnek majd a szűkös kis dolgozószobába.

A tükörben ellenőrzöm magam, a fekete, egyberészes ruha szépen elfedi a kis felesleget, ami deréktájékon lerakódott, amióta irodai munkát végzek. A hajamat kivasaltam, sminket nem raktam. A festék a vászonra való, nem az emberi arcra. Az a saját maga természetes valójában tökéletes, nem kell beleavatkozni.

Életemben először taxit hívtam. Annyira izgulok, hogy attól tartottam, még véletlenül rossz buszra szállok fel, vagy éppen elfelejtek leszállni ott, ahol kell. A kiállításmegnyitó a BAB-galériában lesz. Az Egyesület e-mailjében semmi más információ nem szerepelt, csak az időpont és a helyszín, azt nem írták meg, mely képek kerültek kiállításra. Azt még megemlítették, hogy nyolcvanhat alkotás érkezett be a pályázatra, és azzal zárták a levelet, hogy minden alkotót szeretettel várnak a megnyitón, ahol kihirdetik az első három helyezettet is. Nekem már az is elég, ha valamelyik képem ott fog lógni a galéria falán. Ha azt láthatom, hogy legalább egy ember ott áll vele szemben, és nézi. Látja. Látja, ami benne van. Amit belefestettem.

A taxi éppen akkor parkol a járdaszegély mellé, amikor kilépek a házból. Bediktálom a galéria címét, és azon igyekszem, hogy egyre hevesebben dobogó szívemet lenyugtassam valahogy. Nem is tudom eldönteni, mitől vagyok ennyire ideges. Attól, hogy esetleg kiderül, nem jutottam be a legjobbak közé, vagy pont az ellenkezője aggaszt: hogy milyen lesz, ha meglátom valamelyik festményem kitárulkozva, magát mutogatva idegen emberek és képek között.

Mély levegő.

A nagy forgalom miatt az út eltart egy bő óráig. Rákényszerítem magam, hogy ne gondoljak a kiállításra, helyette egy festő szemével nézelődök kifelé a szélvédőn: nézem a járókelőket, a hajléktalan bácsit, a kifőzde poros ablakát, a muskátlikat az ablakpárkányon, a szemetet a járdán.

- Meg is érkeztünk - fordul hátra a sofőr.

Kifizetem a borsos összeget, és szó szerint remegő lábakkal lépek be a galériába. Azonnal egy kedves hölggyel találom szembe magam, aki, miután elmondom, miért érkeztem, készségesen útba igazít. A terembe lépve a lábam még jobban remegni kezd, még jó, hogy nem húztam magassarkút, mert abban biztosan kitörném a bokám. Nagyon sokan vannak itt. Nem is tudom, mit vártam, hisz' ha nyolcvanhat alkotás érkezett be, eleve közel 30 alkotónak kell itt lenni, és valószínűleg nem érkezett mindenki annyira egyedül, mint én. Halkan elmormogok egy "Jó napot kívánok"-ot, de senki nem felel, az emberek egymással beszélgetnek. Összeszedve minden bátorságom megállok a terem közepén és végigfuttatom a szemem a kiállított műveken.

Az enyémek közül egy sem néz vissza rám.

Nagyot nyelek, magam sem tudom, mit érzek.

Szeretném menekülőre fogni, hátat fordítok a képeknek, és már épp elérem az ajtót, amelyen keresztül kiszabadulhatnék innét, amikor egy öltönyös, jókiállású, idősebb férfi az utamat állja.

- Segíthetek, hölgyem? - kérdezi igazán kedvesen.

Próbálom kihúzni magam, hogy ne látsszon rajtam, mennyire semmitérőnek érzem most magam, és egy igencsak erőltetett mosoly kíséretében válaszolok.

- Köszönöm, nincs szükségem segítségre. Csak megnéztem a kiállított alkotásokat.

- Ön is pályázott? - fürkészi az arcom a férfi.

Először hazudni akarok, de mikor már épp megformálnám a szót, amellyel saját festményeimet végképp a semmibe tipornám, meggondolom magam. Felszegem az állam, és egyenesen a férfi szemébe nézve mondom ki a választ:

- Igen, de a festményeim nem kerültek be a legjobbak közé.

- Értem. Megkérdezhetem, hogy hívják kegyedet?

- Varga Izabella vagyok.

A férfi a kezét nyújtja, én elfogadom.

- Horváth Norbert. A zsűri elnöke.

- Örülök, hogy megismertem - felelem még mindig felszegett állal, de közben alig várom, hogy végre kislisszanhassak az ajtón. - További kellemes délutánt kívánok, nekem sajnos mennem kell.

- Várjon egy pillanatra - kéri, és végre elengedi a kezem, amit túlságosan hosszú ideig szorongatott. - Emlékszem a képeire. Ön rendkívül tehetséges.

- Nem úgy tűnik - intek a falakon lógó festmények felé.

- A képei nem azért nem kerültek ki, mert nem jók. Hanem azért, mert a pályázati kiírásban foglalt követelményeknek nem feleltek meg.

- Ezt hogy érti?

- A téma ezen a pályázaton a hit volt, a vallás. Isten. Ön nyilvánvalóan nem olvasta át tüzetesen a szöveget.

- Ön szerint én nem Istent festettem meg a képeimen?

A férfi végignéz a műteremben kiállított alkotásokon, én is követem a tekintetét. Az egyik képen egy kereszt feszül az ég felé, rajta a vérző Jézussal, a másikon egy dombtetőn pihen egy régi templom, a harmadikon egy oltár, és így tovább, sorakoznak a keresztek, az angyalok, a szobrok megfestett másai, a templomhajók.

Norbert felém fordulva válaszol.

- Ön az egyik képen egy pillangót festett meg. A másikon egy mezei virágot, amely lengedezik a szélben. A harmadikon, ha jól emlékszem, két egymásba fonódó kezet. Talán egy férfi és egy nő keze volt, de nem vagyok benne biztos, csak arra emlékszem, hogy a háttérben a vörösbe forduló Nap látszott. Ezek a képek fantasztikusak. Csak éppen nem a pályázat témájába illők.

Egy ideig némán fürkészem a férfit, aztán az előbbi erőltetett után most őszinte mosollyal az arcomon búcsúzom tőle. Nincs több mondanivalóm a számára, csak annyi:

- Kedves Norbert, sajnálom, hogy Ön szerint a képeimen nem jelenik meg Isten.

Azzal hátat fordítok, és az ajtó felé sétálva még érzem, ahogy a férfi döbbent pillantása végigkísér az utamon.

Jelige: Madárdalok

Ahogy én szerettem volna

Mik azok a dolgok az ember életében, amelyek sötét, hatalmas hullámokká tudnak tornyosulni? Minden ember életében más-más: rossz házasság, munkahely, reménytelenség, céltalanság, vagy talán a magány. Az utóbbi miatt, negyvenen túl már kezdhetünk aggódni. Keressük az okokat, először másokban, majd önmagunkban. Elveszítjük a kontrollt, és döntünk. Nincs miért tovább élni. Éva is így döntött.

Évát még gyerekkoromból ismerem. Tehetős családban nőtt fel, orvos apuka, jogtanácsos anyuka, egy szem gyermekeként. Természetesen a neveltetése is különleges volt, nem olyan, mint egy átlag munkásgyereké, pedig igyekezett átlagos maradni, de nem hagyták! Csakis az orvosi- vagy a jogi pálya jöhetett szóba. Éva vágya mindig az volt, hogy légi utaskísérő legyen, álom is maradt mindörökre, csak nekem mondta az utóbbi időben egyre gyakrabban: - Ugye milyen kár, hogy...

Az egyetem elvégzése után - szülei összeköttetéseinek köszönhetően - állást kapott a helyi ügyvédi irodában. Igaz, főnökét egy maximalista baromnak nevezte, de jó fizetést kapott, melyből kényelmesen megélt. A napjai egyformán teltek. A kimerítő munka után örült, ha hazaér, és mint mostanában oly gyakran, egyedül bújik ágyba. Sokszor mondogatta, mikor belefért az idejében egy húsz perces kávézás velem, hogy jó lenne már egy komoly kapcsolat, jó lenne megállapodni. Mindig meghallgattam. Ugyan azt hallotta tőlem mindig:

• Döntsd el: munkahely, szülők, önmagad, vagy önmagad, szülők, munkahely! De megsúghatom neked, az utóbbi a helyes sorrend!

Vicces kis szmájlikat készítettem, és kértem, hogy szombat reggelenként mágnesezze ki a hűtőre, hogy a héten melyik volt neki a legfontosabb. A következő alkalomra, mindig a munkahely szmájlik fogytak el, csak hónapok múlva pótoltam az önmagam szmájlikat. Számomra ez egyet jelentett: semmi nem változott!

Aznap is a sarki kávézóba vártam Évát a megszokott asztalunknál. A pincér kihozta a szokásos presszókávémat. Kortyoltam belőle, majd az órámra néztem. Késik, mint mindig-gondoltam. Megcsörrent a telefonom:

• Üdvözlöm asszonyom, most hozott be a mentő egy begyógyszerezett, eszméletlen nőt. Az ön telefonszáma volt megadva, arra az esetre, ha vele valami történik, kérem... - a többi már nem érdekelt.

Kinyomtam a telefont, rohantam a kocsimhoz, irány a kórház. Tudtam, éreztem, Éva!

A MIÉRT-ek sorozata dolgozott agyamba. Aztán jött a felismerés! Az én egyetlen igaz barátnőm! Mi van, ha nem éli túl? Mi van, ha túléli, de maradandó nyomai lesznek? Mint, aki eszét vesztette befékeztem a parkolóba, irány a kórház. Az első fehér köpenyt meglátva, máris rázúdítottam kérdéseim sorozatát. Nagy türelemmel igyekezett megnyugtatni, ami engem adott esetbe még idegesebbé tett. Végül az ügyeletes orvosnak szólt, hogy végre, valami érdemi választ is kaphassak a miértekre, és a hogy van kérdéseimre. Természetesen a miértekre ő sem tudta a választ, azt csak egy valaki tudta! Másik kérdésemre a válasza:

• Túlélte!- Már teljesen szétvetett az ideg! Milyen válasz ez? Mi az, hogy túlélte!

Teljesen kiborultam, már igen csak emelt hangon követeltem, hogy hadd láthassam végre, és mondja már el valaki a részleteket, azokat, amelyekből megtudom, hogy Éva még mindig a régi Éva maradt, vagy van még valami!

Nem tudom minek köszönhetően, de végre az orvos emberszámba vett. Leült velem a leközelebbi félre eső helyre és részletesen beszámolt Éva jelenlegi állapotáról. Megtudtam, hogy a barátnőm élete egy hajszálnál is vékonyabb üvegszálacskán függött. Kétszer élesztették újra. Azok a gyógyszerek, amiket beszedett olyan hatással voltak egyes szerveinek működésére, melyek már visszafordíthatatlanok. Maradt még egy kis ideje - így mondta az orvos- talán öt-hat hónap. Ezt az időt állandó orvosi felügyelet mellett fogja tölteni egy rehabilitációs intézetben, ahol addig vigyáznak rá. Nem, nem, képtelen voltam felfogni ott, akkor, abban a pillanatba az addig szó jelentését!

Éva ott feküdt a kórházi ágyán, sápadt, színtelen arcának karikás szemei csalódottan néztek rám, félrefordította fejét, láttam, ahogy folynak a könnyei, azt mondta:

• Még ez sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna!

Teljes tehetetlenséggel álltam. Odahúztam egy széket az ágya mellé, megtöröltem izzadtságtól és sírástól nedves arcát, hátra simítottam csapzott haját. Megfogtam kezét, melyből mindenféle csövek álltak ki, és csak néztem őt hosszú-hosszú ideig. Egy szó nem jött ki a torkomon.

Három hónapig minden nap meglátogattam az én Éva barátnőmet, de a miértekre nem kaptam meg a választ, csak egy fehér papírlapot adott kezembe az ápolónő, melyen ezen állt:

• Végre úgy történt, ahogy én szerettem volna! - odarajzolta az én "önmagad szmájliját".